Esa-Pekka Salonen


Out of Nowhere című új lemezén egy Hegedűverseny és egy zenekari mű (Nyx) hallgatható. Hegedűn a verseny kitünő szólistája, Leila Josefowicz játszik.

Bravúros művek. Még a kevésbé kedvelt amerikai hangzások (Los Angeles) is jó értelemben szűrődnek át a finn zeneszerző kompozíciójába. A Finn Rádió Szimfonikus Zenekarát a karmesterként is ismert szerző vezényli.

Itt a hegedűverseny első (Mirage) és harmadik (Pulse II) tételét idézem.



Tan Dun ~ Máté Passió


(Water Passion after Saint Matthew)

Nem először idézem ezt a nagyszerű művet (lásd még: ITT), amelyet a kínai zeneszerző – Helmut Rilling felkérésére – a 2000-es Bach év alkalmából komponált. Tan Dun kompozíciója mellett még a német Wolfgang Rihm (Lukács Passió), az argentin Osvaldo Golijov (Márk Passió) és az orosz-tatár Szofija Gubajdulina (János Passió) művei hangzottak el akkor Stuttgartban. És persze Bach két passiója.
Tan Dun mindössze két hagyományos hangszert szólaltat meg: a hegedűt és a csellót (a nagyszerű Maya Beiserrel!). Ezeken kívül ütősök játszanak különböző hangszereken, egyebek között vízben mozgatott üvegcsöveken, vízedényekben csobogtatott vízzel, azután különbözőképpen hangolt kövekkel. És egy szoprán valamint egy basszus szóló énekes.
Tan Dunnál a víz az életet, a kövek a halált, a gonoszságot fejezik ki. A korábban idézett részletben a víz szerepel inkább, a most hallgatható részben a kövek. A jelenet azt az evangéliumi részletet mutatja be, amikor a tömeg Krisztus helyett Barabbásnak kéri a kegyelmet.

Tan Dun Máté Passiójának újabb, teljes felvétele ITT hallgatható meg.

Robert Wilson és La Fontaine


  Ha jól összeszámolom, hetedik alkalommal szólok: nagyon érdemes Wilsonra figyelni. Van, aki azt mondja, hogy „minden rendezése” egyforma. Valóban, első megközelítésre lehet ilyen érzete valakinek, ám akkor mit kezdjünk például Bach-hal, aki szintén „egyforma”, vagy Philip Glass-szal, akit egykori kedvenc kritikus munkatársam (az ügy részleteit lásd alant!) egyenesen kitiltott a rádióból. Szóval Wilson mindent tud, de nem a könnyen összehozható műfajok terén. Bármit megcsinál, rögtön ráismerek, mégsem egyforma a termés. Wilson gondolkodása a világról megbízható. Látásmódja – és most mellőzném az esztétikai okoskodást – korrekt.

És akkor most a La Fontaine mesék. Azt gondolná az ember, hogy ebből legjobb esetben bábjátékot lehetne csinálni. És Wilson azt is csinál.

A maszkjai báb-maszkok, persze egyáltalán nem rejtve, hogy emberek. Egyszerű butaságból, gazemberségből, körmöntfontságból, ravaszságból és jóból áll az ember. Wilson bábjai emberek, meséi valóságos történetek. Hogy „illataik” nem mindig a legfinomabbak? Jogosan fintorog az emcee. Wilsont éppen a stilizáltsága teszi számomra hitelessé. Próbáltam néhány részt ideidézni. A szöveges részek persze nagyszerűek, de talán elfedik némiképpen azt, amit Wilsonról gondolok.

A fantasztikus mozgással, fény- és árnyjátékkal megfogalmazott figurák ugyanarról szólnak, mint La Fontaine szövegei. Csak éppen azt sugallják: igen, értem öreg, amiről a 17. században meséltél, de engedd meg, hogy mindarról még többet gondoljak. Bocsánat, de valószínüleg ugyanezt csinálnám Aesopus-szal vagy Phaedrus-szal is…

És érdemes hallgatni Michael Galasso zenéjére is!



~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

A Glass affér

Az egykori esetet azért idézem ide újra, mert nem tudtam a folytatásról. S az egész nagyon aktuális mindmáig - talán még inkább az mainapság.... S némely kultúrnyikok "ízlését" ismerve, akár Wilsonnal is megeshet.  Philip Glass-szal egyébként kiemelt megbecsüléssel dolgozott együtt többek között Allen Ginsberg, Samuel Beckett vagy például a fent idézett világhírű rendező, Bob Wilson, az igazán nagyszerű muzsikus Ravi Shankar és sorolhatnám [vagy ők mind sznobok voltak?] Nem tagadom, régi felháborodásom és sérelmem ez a dolog. Először tehát az én egykori glosszám, azután Kárpáti Zsuzsa ellenglosszája, s végül (erről eddig nem tudtam) H. Kovács János írása:

1999. okt. Élet és Irodalom

KÖZSZOLGÁLATISÁG?

Szombat, Kossuth Rádió (okt. 16.) Új Zenei Újság (vasárnap megismételve a Bartókon)... Beszélnek Philip Glass október 8-i zeneakadémiai szóló zongoraestjérôl... A korrekt, bár szűkszavú ismertetés és röpke interjú után, amely azonban nem hívta fel a figyelmet Glass műveire (operák, kamarazene, versenyművek, filmzenék stb.), a műsor felelős szerkesztője szólalt meg. Az estet értékelő szakmai mondandójára nem térek ki, mert egyrészt bárkinek szíve joga - ha erre teret kap -, hogy kifejtse véleményét, másrészt annyira kevés volt, harmadrészt olyan fokú értetlenségről tanúskodott, hogy csak az juthatott eszembe: si tacuisses, philosophus mansisses... Ami azonban ezután elhangzott, az jó ideje példa nélkül való, utoljára az "Entartete Musik" kategóriájába sorolt művek szerzőit, vagy Zsdanov megkritizáltjait (pl. Sosztakovics) illették hasonló hangnemben. A felelős szerkesztő szavai: "Hogy Kodály országának ifjúsága elfogadja ezt a kétségbeejtő gagyit, az persze siralmas és bőszítő... Barátunk [ez Glass lenne] az elmúlt évtizedekben végigházalta a világot... Leleplezően nyomorúságos zenei hazugság, azazhogy arra való bárgyú kísérlet, mert ennél bizony még hazudni is profibban, virtuózabban illenék. A mi szemfüles ócskásunk [ez Glass lenne] nem cifrázza, s ügynökeivel együtt megtalálja a számítását... Ünnepélyesen megígérem, amíg én szerkesztem az Új Zenei Újságot, ez a név [a Philip Glassé] itt többet soha, semmilyen összefüggésben nem hangozhat el."
"gagyog
s ragyog" - de ezt József Attila írta.

Korányi Tamás

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Sekély e kéj

Korányi Tamás glosszájában (Közszolgálatiság?, okt. 29.) kivont szablyával hadakozik a Rádió Új Zenei Újság című műsorának felelős szerkesztőjével, aki bizony alaposan szétszedte Philip Glass budapesti koncertjét, mi több, arra is ígéretet merészelt tenni, hogy ezzel az amerikai zeneszerzővel a műsor soha többé nem foglalkozik. A kárhoztatott szerkesztő ismert, jó fülű zenetörténész, még partitúrát is tud olvasni (ami manapság nem mondható el minden zenekritikusról), nem először találkozott ilyesfajta modern zenével. "Értetlenség"-ről beszélni az ő esetében - ahogy a glosszaíró teszi - egyszerűen nevetséges, hiszen sok-sok éve írja-mondja mai zeneművekrôl szóló kritikáit, mi tagadás, olykor eléggé vehemensen. Korányi még nála is vehemensebb, Glass védelmében mérgesen előránt egy latin mondást, majd fölidézi (Korányi, és nem az inkriminált rádiókritika!) a hírhedt entartete (elfajzott) művészetről szóló náci kifejezést, rögtön utána Zsdanov rémét, s mindezt egy kis József Attilával zárja. Közben hanyagul odaveti: "Szakmai mondanivalójára nem térek ki". (!) Így aztán - valódi, szakmai ellenérvek nélkül - különösen tisztességtelen az az eljárás, mely azt sugallja az olvasónak, hogy egy szerkesztő a Rádióban - csak azért, mert egy divatos zenében primitív blöfföt lát és tiltakozik ellene - a totalitárius államok művészetpolitikáját akarná visszahozni. Amúgy Korányi Tamás is nagyon jól tudja, hogy egy-egy felpuffasztott világhír mögött hányszor nincs művészi fedezet! Glosszájával a kritikusra támadt, pedig higgye el, a publikum ízlése sem egyöntetű. Nem vagyunk mindannyian sznobok.

Kárpáti Zsuzsa

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Másról van szó


Nem lehet, hogy Philip Glass-ügyben Kárpáti Zsuzsáé legyen az utolsó szó, mivel nem Glassról van szó, hanem már megint a demokráciáról. (ÉS, nov. 5. Sekély e kéj)
Ha valaki, mondjuk a Magyar Rádió elnöke, utasítani akarná Kovács Sándort, hogy a közszolgálati Magyar Rádióban az általa főszerkesztett Új Zenei Újság következő száma foglalkozzon (vagy ne foglalkozzon) Glassszal (vagy bárkivel, bármivel), felháborodnánk. K. S. és K. Zs. is felháborodna - kézi vezérlést, cenzúrát emlegetnénk, aczéloznánk egy verset. De, kérdem én, mi a különbség? Hát az, hogy K. S. mint főszerkesztő mindennapi munkája részeként szép csendben megteheti, hogy Glasst (vagy bárkit, bármit) nem szerkeszti be a műsorba. Ez a szerkesztő joga. S hogy helyesen él-e ezzel a jogával, azt szükség esetén, vagy alkalomadtán főnökei - és bonyolult áttételekkel ugyan, de a hallgatók is - majd megítélik. (Képzeljük csak el: az elnök úr magához kéreti K. S.-t és azt mondja neki: Ejnye, főszerkesztő úr, nincs az rendjén, hogy az ön műsorában évek óta nem foglalkoznak Philip Glass életművével! Vagy képzeljük el a főszerkesztő asztalán tornyosuló levélhegyeket; mind Glasst reklamálja.) A deklaráció, a kategorikus tiltás viszont a joggal való visszaélés, önkény. (És most azt képzeljük el, amint az elnök úr szépen elmagyarázza a főszerkesztő úrnak, hogy a közszolgálati rádióban önkényeskedni nem lehet, és megkéri, hogy kövesse meg - a hallgatókat.)

H. Kovács János

És 1999.november 19. XLIII. évf. 46. szám

Ázsiai vonónégyesek

Ez is idei lemez. Hihetetlenül finom zene. Beleértve a dinamikusabb, indulatosabb hangzásokat is. A lemezen szerepel Tan Dun kínai zeneszerző Nyolc szín (Eight Colors) című szerzeménye.
Az egész együtt nagyszerű óra. A ClassicsOnline 10 $-ért kínálja.

Itt egy röpke tételt idézek Tan Duntól. A hetedik "szín": Borongósság, felhősség (Cloudiness) címmel.
Bár – Cage nyomán – tudom, hogy a tetszés-nem tetszés semmit sem dönt el, hiszen annyira relatív. Mégis azt gondolom, hogy ez a tétel szomorúan szép…

Közreműködik a New Zealand Quartet

Turlutte et Reel


Néhány napja jelent meg a Les Charbonniers de l’Enfer kanadai együttes lemeze.
Voltaképpen népzenét játszanak, ám nem úgy, ahogy a nép előadja. Magam részéről az autentikus források híve vagyok, ám ilyen profi előadás meggyőz az alternatív, világzenei feldolgozás jogosságáról. Ráadásul missziót is képvisel, hiszen jóval több hallgatóhoz kerül el a nép zenéje az ő közvetítésükkel.
A zenészekről annyit, hogy mindegyikük több hangszeren is játszik – kitünően. Egyedül a hegedűs játszik egy hangszeren, hiszen a hegedű a lemezen szinte végig jelen van.
Ezúttal a lemez két befejező száma hallgatható.

(A ClassicsOnline-ról 10 dollárért az egész lemez letölthető!)

Wolfgang Rihm


Az egyik legtermékenyebb ma élő német zeneszerző. Őt is felkérte Rilling, hogy passiót írjon a Bach évfordulóra (Lukács Passió). Ő komponálta a Megbékélés requiemjének első Communióját is. 
A most idézett lemez valamennyi hegedű-zongoraduóját megszólaltatja, két kitünő előadó (Tianwa Yang; Nicholas Rimmer) közreműködésével. A lemez 2012-ben jelent meg, a felvétel is idén készült.
Wolfgang Rihmről lásd még: ITT,  ITT, ITT

Itt a Hekton című duót idézem:

Vallai Péter színművész
november 7-én meghalt..

Az emlékező klipben Dániel Ferenc, Haris László és Orosz István Óceánék című filmjének részleteit használtam fel.

Sofia Gubaidulina


Orosz-tatár zeneszerző. Az egyik legizgalmasabb kortárs komponista. Megszámlálhatatlan opusz szerzője. A legfinomabb szóló művektől, a nagyzenekari művekig mindenben otthonos. János passiót írt a Bach évfordulóra, Helmut Rilling felkérésére.
Verseket zenésített meg (többek között Eliotot, Morgensternt is), nagyívű oratorikus zenét írt Francisco Tanzer szövegére.

Az idén megjelent lemezén két mű hallgatható, az Assisi Szent Ferenc Naphimnuszára írt opusz, valamint az Orfeusz lantja című hegedűre, ütősökre és vonószenekarra írt mű. Ebben a szólót Gidon Kremer adja elő (Gubaidulina neki ajánlotta a művet).

Itt ebből az utóbbiból idézek egy részt. A hangzás szinte éteri, meditatív.

Marina Abramović

(Lásd még: ITT)

Hét performansz – Hét könnyű darab –a New York-i Guggenheim Múzeumban 2005. november 9 és 15 között.
Az itt látható datab az utolsó volt. Ebben a performanszban nincsen történés, csak állapot van.

Engem Morton Feldman egy szereplős operájára (Neither) emlékeztet, amelyet Beckett szövegtöredékeire komponált. Ezért tettem a képek alá az eredeti zajok és hangok mellé Feldman zenéjét.
A hét performansz annyiban egyforma, hogy minimális mozgás van bennük, történés azonban nincsen. Viszont némelyik humánus politikai mondanivalót tartalmaz. Ezeknek az előadása első pillantásra talán meghökkentő, ugyanis ott Abramović részben vagy teljesen meztelenül jelenik meg.

Michael Galasso
(1949 ~ 2009)


Amerikai zeneszerző, hegedűművész, zenei installációk gazdája. Számos filmhez írt zenét. Robert Wilson több munkájához komponált kíséretet.
Zenéje repetitív, de nagyon érdekesen szövi át klasszikus zenei elemekkel. Éppen ez tette alkalmassá arra, hogy Wilson La Fontaine produkciójához adekvát zenét szerezzen.
Itt egy többszerzős művekből álló lemez (Utopia americana) egyik kompozíciója (Baroque) az övé, a második részben Scenes című lemezéről a másodikat idézem.

Kaja & Tetra

Két svéd világzenész együttes  2012-es közös lemeze. Népzenék (svéd, angol, ír, görög stb.) világzenei feldolgozásai szerepelnek a CD-n, kitünő előadásban.
Az itt idézett első rész egy haiti népdal (ima) feldolgozása. A dal Obatalához szól, aki a bölcsesség, másrészt Ogouhoz, aki a férfias erő és harc szelleme. A két hagyományos dalt Haitiban imaként éneklik, kérve az istent, hogy teljesítse a két szellem törekvéseit.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~  
A másik részben egy ír tradicionális dalt idézek, amely a békéről szól, amikor minden a nyugalmat sóhajtja, a csöndet - a tél mindent átölelő álmában.

Maya Deren és Miloš Forman


Ki emlékszik ma már Maya Derenre (1917-1961), az orosz származású amerikai film művészre, az avantgard kísérletezés egyik legjelentősebb képviselőjére? Néma és hangos filmeket csinált, noha már a hangos filmek javában készültek. Általában ő maga játszotta a főszerepeket.
Miloš Forman a cseh származású amerikai filmrendező 1968-ban emigrált az Egyesült Államokba. Három év múlva megcsinálta az Elszakadást, az amerikai fiatalok problémáiról, az egyik legamerikaibb filmet. Azután sorra jöttek a Száll a kakuk fészkére, Amadeus, s közöttük a Hair.
Hogy mindezt most miért idézem? Azért, mert amikor Forman Hairjét néztem, egyszerre csak – micsoda önkényes asszociáció – eszembe jutott Deren filmjének egy jelenete. A két jelenet (az asztalon kúszás illetve a tánc az asztalon) – legalábbis számomra - sok közös vonást tartalmaz. Mindkettőben egy idegen csöppen egy “finom” társaságba.
Talán elég is ennyi.
A néma film alá sejtelmesen beloptam a Hair zenéjét, rokonságba hoztam a Hair jelenetével…

Hans Werner Henze

(1926~2012)
Október 27-én meghalt az egyik legjelentősebb német zeneszerző. Polistilisztának mondanám, rengeteg hatást egyesített magában, s számos művében új nyelven szólt. Életműve mennyiségileg is óriási: kamaraművek, zenekari művek, szimfóniák, operák, színpadi művek.

Kilenc tételes Requiemje is különös, hiszen nem vokális mű. Az egyes tételeket szent versenyműveknek nevezte, a requiem voltaképpen kilenc zenekari művet egyesít. Fontos szerepet játszik a két szólóhangszer, a zongora és a trombita.
Az alábbi részlet a Requiem negyedik tétele, a Lux aeterna. Itt a zongoraszóló emelkedik ki (Ueli Wiget). Az Ensemble Modern-t Ingo Metzmacher vezényli. A requiem tételt L’Upupa című operájának nyitó percével egészítettem ki.

Thomas Bernhard  ~  kisprózája: Az elnök
V.ö. ITT

Strange mix ~ Sapienti sat


A mix a következő művekből áll:
1. Freud: A pszichoanalízis egy nehézségéről (Nyugat, 1917/1.)
2. Steve Reich: City Life
3. Rainer Maria Rilke: Első duinói elégia
4. Orosz István-Dániel Ferenc: Ah! Amerika!
5. Bartók Béla: Concerto
6. József Attila: Hazám
7. Molnár Sándor szobrai (A vágy; Birkapár)

8. Tarr Béla: A torinói ló (Vigh Mihály zenéje)
A Rilke versrészletet Pártos Erzsi, József Attila szavait Madaras József adja elő.

Mert lusták… -

mondta régi ismerősöm, akivel hosszú évek múltán beszélgettem ismét.. Az előítéletekre mindig hajlamos ismerős – lám – nem változott. S ami még szomorúbb: ismerősöm „érzékeny” művész, alkotó…
Mert lusták, azért nem dolgoznak a cigányok – mondta visszavonhatatlanul -, s ezzel a súlyos kérdést mindenestül, egy csapásra „eldöntötte”.
Miért, miért nem, Nagy László évtizedekkel ezelőtti – a majdaniaknak címzett - üzenete jutott eszembe: Ha lesz emberi arcuk egyáltalán, akkor csókolom őket.

Thomas Bernhard elbeszélései és kisprózái
Egy innsbrucki kereskedőfiú bűne
Kalligram, Pozsony 2012
Egy kis opusz (kire gondolhatott - volna?)

AZ ELNÖK olyan sajátossággal rendelkezik, amely mindenki­nek feltűnik, aki találkozik vele, tekézésnél és sörözésnél, éjszaka és szeretkezés közben; mi több, még a parlamenti üléseken is, melyeket Ő vezet, miután a nagy fordulat végbement.

Különbö­ző kézmozdulatok utalnak e sajátosságra, amelyet senki nem tud megmagyarázni, de amely olyan világosan látható, hogy a beavatatlannak sem kerüli el a figyelmét. E sajátosság, mondják az em­berek, egy olyan fejlődés eredménye, amelyet már nem akarnak, nem is tudnak feltartóztatni. Emlékezetükbe idézik a pillanatokat, amikor észlelték a jelenséget, amely e sajátosságot előidézhette. Ténylegesen mindenki tudja, hogy miről van szó. Félelmükben, hogy számon kérhetik rajtuk, eltekintenek attól, hogy nyilváno­san beszéljenek vagy vitázzanak a dologról. Sőt, minden nyomot tudatosan eltüntetnek. De a sajátosság nemcsak az elnök szeme sarkában bújik meg, hanem hájas, nyugtalan testének más pont­jain, még az álmaiban is. Mindazokban, akik felismerik, olyan fe­szültséget okoz, amely idővel rájuk is átviszi a sajátosságot. Végül a megszállottjaivá válnak. Nem más ez, mint a brutalitás.

Az ember tragédiája ~ Jankovics Marcell filmje

Avagy hogyan valósul meg a paradoxon: konkrétan absztrakt…

Frank János, a néhai neves műkritikus, mondta egyszer a giccsfestők kapcsán: ne bántsátok őket, még mindig jobb, mint ha embert ölnének.
Nem szeretek rosszat mondani arról, amit valaki megcsinált. De ez az opusz felbosszant, ugyanis – akár ama állatorvosi ló esetében – a műfaj minden hibáját felfedezni vélem benne.

Először Madách művéről. Én azok közé tartozom, akik nem szeretik. Meglehet ebben nincsen igazam, mégsem szeretem. És nemcsak azért mert túlbeszélt. Az előadásait meg különösen únom. Csak akkor van értelme – szerintem és talán többek szerint is - ennek a műnek, ha figyelembe vesszük, hogy Madách nem az Ördögről, nem a Sátánról, nem a Gonoszról beszél, amikor a szinte minden előadásban a rosszat megtestesítő Lucifert szólítja nevén, hanem a Fényhozóról. Ugyanis a lucifer szó ezt jelenti. A fényhozó, a tudás – Lucifer! A többi pedig bő lére eresztett méla nyavalygás – legyünk őszinték. Azokat a rendezéseket nem szerettem sosem, amelyek nem Lucifer igazára készültek.
A cím is utal valamire: az ember tragédiájára. Én úgy gondolom, hogy az ember tragédiája az, hogy Lucifert valójában nem hallgatja meg. Különben miért is adta volna éppen ezt a címet Madách?
Jankovich Marcell művével is ez a bajom. Ráadásul formailag sem érzem találónak, hiszen modernkedik, a technika lehetőségeit arra használja, hogy ha a szöveg úgy kívánja, hát nicsak: mindjárt ott villog, tekeredik stb. „Konkrét absztrakt” – paradox asszociáció.
A színészi munka, a hangok: katasztrofális. Avitt deklamálás…
Még a zene lenne a legjobb – ha kevesebb lenne. Több mint húsz zeneműből összehozott hangkíséret? Kevesebb több lenne!
Az első jelenet - az Úr és Lucifer párbeszéde - meghatározza az egészet. Ám ebben az előadásban egy enervált öreg vitatkozik egy nyegle ifjúval…

A torinói ló ~ Tarr Béla filmje


Az első tíz perc…

Konkrét magyarázatot ad, meglehet azért, hogy megtudjuk: miért csinálta a filmet (Nietzsche-történés). Mindegy talán, mégis szükséges: helyénvaló…
Ezután valaki szélviharban egylovas kocsin halad. A ló – a viharral küszködik, majd lassú ügetésbe kezd, szinte eltűnik a poros viharban. Az eddig hallható zene elhal - a hang reális zajjá válik.
Váltás…(első nap)
Most az előbb a kocsit hajtó ember vezeti-húzza valamerre a lovat a kocsival.
Végül megérkezik valahová, ott egy nő várja, kifogják a lovat, bevezetik az istállóba, majd a kocsit is valami színfélébe tolják, megetetik a lovat.
A lány a viharban elindul – valahová…
Ennyit tudunk meg, ennyit látunk a film első tíz percében.
Sokan mondják, sokszor hallottam (vájt ízlésűektől is!), hogy érthetetlenek Tarr Béla hosszú „snittjei” – jelenetei, történései mondanám –, mivel magyarázhatók, hiszen jószerint semmi sem történik.
Ha így gondoljuk, akkor kimondhatjuk: soha nem történik semmi!
Tarr Béla jeleneteinek hossza olykor talán meghaladja a valóságos hosszakat. Ha valóban látjuk a jelenetet, a „történést”, ha békén hagyjuk magunkat, s nem más egyébbel foglalatoskodunk a fejünkben, hanem nézzük a jelenetet, akkor megérkezik egy pillanat, amikor úgy érezzük, mi ülünk a kocsin, mi hajtjuk a lovat, mi több, a ló is mi vagyunk. A történet, a történés-sor a mienk lesz, belekerülünk, s valamit megérzünk, megélünk a dolgokból…
Ilyen egyszerű ez.

Engem Gavin Bryars és Morton Feldman zenéinek hatására emlékeztet…

Az egész film megnézhető: ITT

Hagyományos kínai Koan

Hogy megértsen valamit az élet lényegéből, Cui-Jen elhagyta a kolostort fiatal korában, s utazni indult Kínában. Sok év után, amikor visszatért, öreg mestere megkérdezte: „Mondd hát: mi az élet lényege!” Cui Jen így válaszolt: „Amikor nincsen felhő a hegy fölött, a holdfény behatol a tó vizének fodraiba". A mester bosszúsan pillantott volt tanítványára: „Megöregedtél, ősz lett a hajad, alig maradt néhány fogad, és semmit sem értesz az életből”. Cui-Jen lesütötte szemét, patakzott könnye az arcán. Néhány perc multán megkérdezte: „Hát tudnál valamit mondani az élet lényegéről?” „Amikor nincsen felhő a hegy fölött - válaszolt a mester -, a holdfény behatol a tó vizének fodraiba”.