Az ember tragédiája ~ Jankovics Marcell filmje

Avagy hogyan valósul meg a paradoxon: konkrétan absztrakt…

Frank János, a néhai neves műkritikus, mondta egyszer a giccsfestők kapcsán: ne bántsátok őket, még mindig jobb, mint ha embert ölnének.
Nem szeretek rosszat mondani arról, amit valaki megcsinált. De ez az opusz felbosszant, ugyanis – akár ama állatorvosi ló esetében – a műfaj minden hibáját felfedezni vélem benne.

Először Madách művéről. Én azok közé tartozom, akik nem szeretik. Meglehet ebben nincsen igazam, mégsem szeretem. És nemcsak azért mert túlbeszélt. Az előadásait meg különösen únom. Csak akkor van értelme – szerintem és talán többek szerint is - ennek a műnek, ha figyelembe vesszük, hogy Madách nem az Ördögről, nem a Sátánról, nem a Gonoszról beszél, amikor a szinte minden előadásban a rosszat megtestesítő Lucifert szólítja nevén, hanem a Fényhozóról. Ugyanis a lucifer szó ezt jelenti. A fényhozó, a tudás – Lucifer! A többi pedig bő lére eresztett méla nyavalygás – legyünk őszinték. Azokat a rendezéseket nem szerettem sosem, amelyek nem Lucifer igazára készültek.
A cím is utal valamire: az ember tragédiájára. Én úgy gondolom, hogy az ember tragédiája az, hogy Lucifert valójában nem hallgatja meg. Különben miért is adta volna éppen ezt a címet Madách?
Jankovich Marcell művével is ez a bajom. Ráadásul formailag sem érzem találónak, hiszen modernkedik, a technika lehetőségeit arra használja, hogy ha a szöveg úgy kívánja, hát nicsak: mindjárt ott villog, tekeredik stb. „Konkrét absztrakt” – paradox asszociáció.
A színészi munka, a hangok: katasztrofális. Avitt deklamálás…
Még a zene lenne a legjobb – ha kevesebb lenne. Több mint húsz zeneműből összehozott hangkíséret? Kevesebb több lenne!
Az első jelenet - az Úr és Lucifer párbeszéde - meghatározza az egészet. Ám ebben az előadásban egy enervált öreg vitatkozik egy nyegle ifjúval…