Maya Deren és Miloš Forman


Ki emlékszik ma már Maya Derenre (1917-1961), az orosz származású amerikai film művészre, az avantgard kísérletezés egyik legjelentősebb képviselőjére? Néma és hangos filmeket csinált, noha már a hangos filmek javában készültek. Általában ő maga játszotta a főszerepeket.
Miloš Forman a cseh származású amerikai filmrendező 1968-ban emigrált az Egyesült Államokba. Három év múlva megcsinálta az Elszakadást, az amerikai fiatalok problémáiról, az egyik legamerikaibb filmet. Azután sorra jöttek a Száll a kakuk fészkére, Amadeus, s közöttük a Hair.
Hogy mindezt most miért idézem? Azért, mert amikor Forman Hairjét néztem, egyszerre csak – micsoda önkényes asszociáció – eszembe jutott Deren filmjének egy jelenete. A két jelenet (az asztalon kúszás illetve a tánc az asztalon) – legalábbis számomra - sok közös vonást tartalmaz. Mindkettőben egy idegen csöppen egy “finom” társaságba.
Talán elég is ennyi.
A néma film alá sejtelmesen beloptam a Hair zenéjét, rokonságba hoztam a Hair jelenetével…

Hans Werner Henze

(1926~2012)
Október 27-én meghalt az egyik legjelentősebb német zeneszerző. Polistilisztának mondanám, rengeteg hatást egyesített magában, s számos művében új nyelven szólt. Életműve mennyiségileg is óriási: kamaraművek, zenekari művek, szimfóniák, operák, színpadi művek.

Kilenc tételes Requiemje is különös, hiszen nem vokális mű. Az egyes tételeket szent versenyműveknek nevezte, a requiem voltaképpen kilenc zenekari művet egyesít. Fontos szerepet játszik a két szólóhangszer, a zongora és a trombita.
Az alábbi részlet a Requiem negyedik tétele, a Lux aeterna. Itt a zongoraszóló emelkedik ki (Ueli Wiget). Az Ensemble Modern-t Ingo Metzmacher vezényli. A requiem tételt L’Upupa című operájának nyitó percével egészítettem ki.

Thomas Bernhard  ~  kisprózája: Az elnök
V.ö. ITT

Strange mix ~ Sapienti sat


A mix a következő művekből áll:
1. Freud: A pszichoanalízis egy nehézségéről (Nyugat, 1917/1.)
2. Steve Reich: City Life
3. Rainer Maria Rilke: Első duinói elégia
4. Orosz István-Dániel Ferenc: Ah! Amerika!
5. Bartók Béla: Concerto
6. József Attila: Hazám
7. Molnár Sándor szobrai (A vágy; Birkapár)

8. Tarr Béla: A torinói ló (Vigh Mihály zenéje)
A Rilke versrészletet Pártos Erzsi, József Attila szavait Madaras József adja elő.

Mert lusták… -

mondta régi ismerősöm, akivel hosszú évek múltán beszélgettem ismét.. Az előítéletekre mindig hajlamos ismerős – lám – nem változott. S ami még szomorúbb: ismerősöm „érzékeny” művész, alkotó…
Mert lusták, azért nem dolgoznak a cigányok – mondta visszavonhatatlanul -, s ezzel a súlyos kérdést mindenestül, egy csapásra „eldöntötte”.
Miért, miért nem, Nagy László évtizedekkel ezelőtti – a majdaniaknak címzett - üzenete jutott eszembe: Ha lesz emberi arcuk egyáltalán, akkor csókolom őket.

Thomas Bernhard elbeszélései és kisprózái
Egy innsbrucki kereskedőfiú bűne
Kalligram, Pozsony 2012
Egy kis opusz (kire gondolhatott - volna?)

AZ ELNÖK olyan sajátossággal rendelkezik, amely mindenki­nek feltűnik, aki találkozik vele, tekézésnél és sörözésnél, éjszaka és szeretkezés közben; mi több, még a parlamenti üléseken is, melyeket Ő vezet, miután a nagy fordulat végbement.

Különbö­ző kézmozdulatok utalnak e sajátosságra, amelyet senki nem tud megmagyarázni, de amely olyan világosan látható, hogy a beavatatlannak sem kerüli el a figyelmét. E sajátosság, mondják az em­berek, egy olyan fejlődés eredménye, amelyet már nem akarnak, nem is tudnak feltartóztatni. Emlékezetükbe idézik a pillanatokat, amikor észlelték a jelenséget, amely e sajátosságot előidézhette. Ténylegesen mindenki tudja, hogy miről van szó. Félelmükben, hogy számon kérhetik rajtuk, eltekintenek attól, hogy nyilváno­san beszéljenek vagy vitázzanak a dologról. Sőt, minden nyomot tudatosan eltüntetnek. De a sajátosság nemcsak az elnök szeme sarkában bújik meg, hanem hájas, nyugtalan testének más pont­jain, még az álmaiban is. Mindazokban, akik felismerik, olyan fe­szültséget okoz, amely idővel rájuk is átviszi a sajátosságot. Végül a megszállottjaivá válnak. Nem más ez, mint a brutalitás.

Az ember tragédiája ~ Jankovics Marcell filmje

Avagy hogyan valósul meg a paradoxon: konkrétan absztrakt…

Frank János, a néhai neves műkritikus, mondta egyszer a giccsfestők kapcsán: ne bántsátok őket, még mindig jobb, mint ha embert ölnének.
Nem szeretek rosszat mondani arról, amit valaki megcsinált. De ez az opusz felbosszant, ugyanis – akár ama állatorvosi ló esetében – a műfaj minden hibáját felfedezni vélem benne.

Először Madách művéről. Én azok közé tartozom, akik nem szeretik. Meglehet ebben nincsen igazam, mégsem szeretem. És nemcsak azért mert túlbeszélt. Az előadásait meg különösen únom. Csak akkor van értelme – szerintem és talán többek szerint is - ennek a műnek, ha figyelembe vesszük, hogy Madách nem az Ördögről, nem a Sátánról, nem a Gonoszról beszél, amikor a szinte minden előadásban a rosszat megtestesítő Lucifert szólítja nevén, hanem a Fényhozóról. Ugyanis a lucifer szó ezt jelenti. A fényhozó, a tudás – Lucifer! A többi pedig bő lére eresztett méla nyavalygás – legyünk őszinték. Azokat a rendezéseket nem szerettem sosem, amelyek nem Lucifer igazára készültek.
A cím is utal valamire: az ember tragédiájára. Én úgy gondolom, hogy az ember tragédiája az, hogy Lucifert valójában nem hallgatja meg. Különben miért is adta volna éppen ezt a címet Madách?
Jankovich Marcell művével is ez a bajom. Ráadásul formailag sem érzem találónak, hiszen modernkedik, a technika lehetőségeit arra használja, hogy ha a szöveg úgy kívánja, hát nicsak: mindjárt ott villog, tekeredik stb. „Konkrét absztrakt” – paradox asszociáció.
A színészi munka, a hangok: katasztrofális. Avitt deklamálás…
Még a zene lenne a legjobb – ha kevesebb lenne. Több mint húsz zeneműből összehozott hangkíséret? Kevesebb több lenne!
Az első jelenet - az Úr és Lucifer párbeszéde - meghatározza az egészet. Ám ebben az előadásban egy enervált öreg vitatkozik egy nyegle ifjúval…

A torinói ló ~ Tarr Béla filmje


Az első tíz perc…

Konkrét magyarázatot ad, meglehet azért, hogy megtudjuk: miért csinálta a filmet (Nietzsche-történés). Mindegy talán, mégis szükséges: helyénvaló…
Ezután valaki szélviharban egylovas kocsin halad. A ló – a viharral küszködik, majd lassú ügetésbe kezd, szinte eltűnik a poros viharban. Az eddig hallható zene elhal - a hang reális zajjá válik.
Váltás…(első nap)
Most az előbb a kocsit hajtó ember vezeti-húzza valamerre a lovat a kocsival.
Végül megérkezik valahová, ott egy nő várja, kifogják a lovat, bevezetik az istállóba, majd a kocsit is valami színfélébe tolják, megetetik a lovat.
A lány a viharban elindul – valahová…
Ennyit tudunk meg, ennyit látunk a film első tíz percében.
Sokan mondják, sokszor hallottam (vájt ízlésűektől is!), hogy érthetetlenek Tarr Béla hosszú „snittjei” – jelenetei, történései mondanám –, mivel magyarázhatók, hiszen jószerint semmi sem történik.
Ha így gondoljuk, akkor kimondhatjuk: soha nem történik semmi!
Tarr Béla jeleneteinek hossza olykor talán meghaladja a valóságos hosszakat. Ha valóban látjuk a jelenetet, a „történést”, ha békén hagyjuk magunkat, s nem más egyébbel foglalatoskodunk a fejünkben, hanem nézzük a jelenetet, akkor megérkezik egy pillanat, amikor úgy érezzük, mi ülünk a kocsin, mi hajtjuk a lovat, mi több, a ló is mi vagyunk. A történet, a történés-sor a mienk lesz, belekerülünk, s valamit megérzünk, megélünk a dolgokból…
Ilyen egyszerű ez.

Engem Gavin Bryars és Morton Feldman zenéinek hatására emlékeztet…

Az egész film megnézhető: ITT

Hagyományos kínai Koan

Hogy megértsen valamit az élet lényegéből, Cui-Jen elhagyta a kolostort fiatal korában, s utazni indult Kínában. Sok év után, amikor visszatért, öreg mestere megkérdezte: „Mondd hát: mi az élet lényege!” Cui Jen így válaszolt: „Amikor nincsen felhő a hegy fölött, a holdfény behatol a tó vizének fodraiba". A mester bosszúsan pillantott volt tanítványára: „Megöregedtél, ősz lett a hajad, alig maradt néhány fogad, és semmit sem értesz az életből”. Cui-Jen lesütötte szemét, patakzott könnye az arcán. Néhány perc multán megkérdezte: „Hát tudnál valamit mondani az élet lényegéről?” „Amikor nincsen felhő a hegy fölött - válaszolt a mester -, a holdfény behatol a tó vizének fodraiba”.

Kafka ~ Átváltozás

A klip eleje és vége Faragó Béla operájából (Átváltozás) származik.
A prózai részben a szöveg egyrészt az Átváltozás című írásból, másrészt két Felice Bauerhez írt levélből (1912. november 23 és 24) vett részletekkel váltakozik két hangon (Trokán Péter, Mácsai Pál).

Az illusztrációk között Franz Kafka több rajza, grafikája, valamint Felice Bauer és kettejük néhány közös fotója látható.

Degas balett…

Az ötlet nagyon izgalmas. Degas „balettfestményeit” táncban életre kelteni. A 21. században táncban megidézni a 19. századot.

A koreográfia (Patrice Bart) eklektikus, a korhű igyekezetbe belecsöpög a mai zene (Denis Levaillant). Csakhogy ez csak foltokban sikerült. Ezt a zenei feladatot csak valamely zseniális kortárs zeneszerző tudta volna megoldani, így itt javarészt régies „epigon-zenét” hallunk. A képek, a táncosok külsejükben, mozgásukban  ügyesen megidézik Degas festményeit, rajzait. Ahhoz azonban, hogy ebből valóban "ütős" balett szülessen, ez nem mutatkozik elegendőnek.

Első nézésre az embert hatása alá keríti az ötlet. Ha azonban mégegyszer megnézzük – hát unatkozni kezdünk. Én legalábbis másodjára bosszankodva unatkoztam. Talán azoknak, akik kritikátlanul szeretik a hagyományos balettet, talán nekik…

Persze mégis érdemes megnézni. Romantikus, eklektikus, olykor giccses részletek váltakoznak egy-egy ügyes megoldással. Szoktam gondolni: olykor kevésbé sikerültet, mi több gyengén sikerültet is látni kell, hogy az ember eligazodjék…

A kis könyv, amely a DVD-t magában foglalja, igazán szép. Ezért abból többet, a produkcióból inkább kevesebbet (trailer) idézek itt.