Hogyan is van ez?
ˇ
Összefüggések...
ˇ
[A Political Capital szerint a magyarok ötöde fogékony a szélsőjobboldali eszmékre… A magyar társadalom 52 százaléka előítéletesnek tekinthető...]
ˇ
Olvasom barátom blogját, miszerint egy média celebünk nem volt mindig ilyen, csak valahogy lett vele valami...
ˇ
Nem, nem és nem!
ˇ
Egyrészt az a meggyőződésem, hogy csak az jöhet ki valakiből, ami benne van. Lehet, hogy ez koronként nem látszik annyira - meg tévedhetünk is a megítélésükben - , de abban biztos vagyok, hogy csak az jön ki, ami már benne volt. Tudom, ismerek néhányat a celebek közül - még régebbről, amikor még nem jött ki olyan nyilvánvalóan, csak éppen kikandikált... kilógott... mint a lóláb.
ˇ
Másrészt viszont - és most nem bocsátkozom a részletekbe -, ha netán "tehetséges" volt, van, lesz a celeb, hát annál nagyobb a baj, mert akkor még gazemberségféle is van a dologban... Ami azt illeti persze lehetne vitatkozni az efféle tehetségekről. Torzult dolgok ezek ugyanis. Tehetséges valamiben, aztán mást csinál - mondjuk. De félre a jóindulattal.
ˇ
Ez, ami a "médiák"-ban megy - hogy kártyából jósolnak (egyébként az éjszaka "Karma TV"-vé vedlő, ám nappal egyházi "Pax" tévében) , hogy botcsinálta guruk mondják folyvást a "tutit", szakembereknek álcázott média-sztárok közhelyes zöldségekkel "küldik a sunyiba" a jóhiszemű pácienseket, hogy ízetlen celebek élveboncolnak, meg köpködnek, rasszistáskodnak a színpadon; aztán meg félműveltek életéről olvashatni már-már mázsaszámra rugó papírost, hogy a pletykairodalom virul, hogy másfélhetes indiai utazás avathat valakit a buddhizmus szakértőjévé... - minek is soroljam tovább. [V.ö.: ITT]
ˇ
Van rá igény - mondhatni.
ˇ
Gábor Andor írása jut eszembe, az 1920-ban Pekár Gyuláról írt opusz. Tessék a nevet behelyettesíteni:
ˇ
"A szándék lehet nemzeti — ugy-e, Gyula bácsi, maga mindig szép nemzetit akar írni, ugy-e? — de azért az írás mégsem írás, hanem izé. Nemzeti izé. Én tudom, ne sírjon, Gyula bácsi, én tudom, hogy maga szeretne, csak nem tud, de kérem szépen jön ez a büdös Utókor és csak azt kérdi, hogy a Gyula bácsi tudott-e? Hát nem tudott, ezt meg kell adni a Gyula bácsinak. Pedig milyen szép derék ember Gyula bácsi! Olyan intelligensen néz, a szemivel ki a fejibül. Úgy néz ki a szemivel a fejiből, mintha a szeme mögött volna még valami a fejibe. Osztán nincs. Nincs a Gyula bácsinak semmi a fejibe. És mikor leül írni, akkor az kigyön. A bigyilijét ennek az egész vacaknak! Hogy' van ez? Hogy' van az, hogy ami nincs, az is kigyön?... Én tudom, hogy a Gyula bácsi véres könnyeket sír emiatt otthon, én tudom, hogy nemcsak a miniszteri tárcáját, hanem a vagyonát, a nyugodt életét is ide adná nekem és eljönne helyibém emigránsnak, ha csak azt a két cvikkecskét, amit én írtam a Gyula bácsiról, nem én írtam volna a Gyula bácsiról, hanem a Gyula bácsi írta volna rólam. Nem is így. Én tudom, édes Gyula bácsi, hogy magának elég volna, ha tudná, hogy meg tudta volna írni ezt a két cvikkecskét. Ne sírjon Gyula bácsi, de ne is írjon… Ha Gyula bácsi tavaly augusztus óta csak azt tette volna, hogy egyik bléd dolgot a másik után követi el a politikában, de közben azt mondja : »hej, hogy én milyen nagyszerűen tudnék most írni, amikor ami bennem bléd van, az a politikában éli ki magát s nem az irodalomban, akkor… nem volna olyan könnyű Gyula bácsit két vállra teríteni. Így, persze, nem kunszt!... Pekár leírta magát a sárga földig… Pekár a saját tollával agyonszúrta magát, mielőtt az irodalmi csata elkezdődött volna. Pekár felzuhant a színpadra... "

[Gábor Andor: Bécsi levelek, Athenaeum Könyvkiadó N.V.; é.n. - Irókról, Pekár Gyula II., 1920. május 23.; 52-55. oldal]