Nézem a televíziót!...
ˇ
Sportcsatornákon szörfölök. Semmiből sincsen ennyi lehetőség. Az egyiken éppen ökölvívnak. Mi itt a cél? Nem vagyok szakértő, ezért csak azokból az információkból igyekszem tájékozódni, amit a közvetítés "szóvivője" nyújt, meg amit olykor kiírnak. Eszerint az az igazán jó ökölvívó, aki lehető legtöbb mérkőzését megnyerte. De aki ezek nagy részét kiütéssel nyerte meg, az különösen jó ökölvívó...
~
Mi a kiütés? Az, amikor valakit a rendes gyakorlatot meghaladóan olyan ponton és olyan erővel találnak képen, amitől elájul. Legalábbis a padlóra kerül. Időlegesen. (Hogy hány agysejtje látja kárát: mellékes.)
ˇ
Mindent tömören összefoglalva: ebben a sportágban - szigorú szabályok között - emberek egymást önkéntesen verik! Lehetőleg a fejüket, az arcukat. És ez megvan komponálva, itt van koncepció, meg tehetség, meg intuíció meg minden. Hogy egymást hogyan verik... Ez - egyik kommentátorunk szerint - művészet, olykor egy-egy Beethoven opuszra emlékeztet.
ˇ
Kiderült, hogy ez a szabályos püfölődés sok embert nem elégít ki. Túlságosan szabályos és méltányos. Kevés benne a horror, az erőszak, az állatias üvöltés. Lett tehát a pankráció. Ebben mindent szabad, össze-vissza lehet törni-dobálni az ellenfelet. És kiderül: az egész előre betanult, pontos koreográfia szerint összerakott, ostoba cirkusz, az ember sanda indulatainak levezetésére...
ˇ
Jóval nemesebb az ősi japán küzdősport, a szúmó. Ezt olyan sportemberek csinálják, akik abszurd méretűre lettek felnagyítva, a könnyebbek alig nyomnak másfél mázsát - egyszóval irtó rondán néznek ki. De ez ősi is, meg nemes is, meg nagyon jól fizet.
ˇ
Csakhogy én már ott elakadtam, hogy minek futnak olyan önsorsrontóan a futók, amikor egy közepes teljesítményű gepárd jót nevetne rajtuk, ha tudna nevetni. A gepárdot értem. Éhes, az élelmiszer számára nem vásárolható, hanem rohanni tud, tehát még gyorsabban rohanni kell utána. A jó gepárd is bajban van, olykor annyira kimerül a futkosásban, hogy nem tudja megenni az elejtett zsákmányt, éhen marad, s a kipusztulással is szembe kell néznie. Szomorú sors ez is, de hogy van ez a futóknál?
ˇ
Nem folytatom. Nyilván teljesen értetlen és elmaradott vagyok, akadékoskodom...
ˇ
Maradok - mutatis mutandis - Devecseri Gábor Bikasiratójánál:
ˇ
„Ami a bikaviadalokat
illeti, én bikapárti vagyok"
mondtam - mint már sokszor - megnyugtatandó
a néhány éve már Madridban élő
hölgyet, ki így szólt (válaszul ama
kijelentésemre, hogy mindenképen
megnézek itt egy bikaviadalt,
mert meg kell néznem): „Csodálom magát."
„Bikapárti vagyok", és hozzátettem
a magyarázatot is: „tudniillik
a toreádort valamikor mégis
megkérdezték, akar-e küzdeni;
a hivatása megválasztásába
ő legalábbis beleszólt;
de a bikát nem kérdezte meg senki."
„Jó, jó - enyhült meg -, de ezt itt ne mondja
meg senkinek." Lám, máris itt a másik
aggodalom: hogy: mit szól a tömeg?
Hát én megmondom. Azt szólja, hogy; nem én,
nem én vagyok a gyilkosa,
de azért gyilkolok,
nagyszerű!; meg azt,
hogy úgysem hagyja megzavarni magát
e pompás mulatságában; mit számít
az aránylag kevesek jogosulatlan
- mert hisz húsevők ők is – érzékenykedése?