Joseph Beuys

A hatalmas életműből megpróbáltam válogatni, valamiféle impressziót ébreszteni. Ehhez segített elsősorban Volker Harlan interjú kötete, valamint Lucrezia De Domizio Durini könyve. Utóbbi a "Filckalap" címet viseli, Beuys jelképét. Beuys mondta egyszer, hogy a filckalap az ő esetében olyan, mint a nyúl füle. A nyúl se látható sohasem a füle nélkül. Végül egy videóperformansz részletét idézem.

~~~~~~~~~~~~

  A 20. század második felének egyik legeredetibb és legsokoldalúbb európai művésze volt. Hatalmas, a hagyományos műfaji határokkal radikálisan szakító életművének értelmezése és feldolgozása művészettörténészek, filozófusok, teológusok, antropozófusok és környezet­védők egész seregét foglalkoztatja. Beuys művészetfelfogása értelmében művészetnek és életnek nem megbékélnie, hanem szüntelen kölcsönhatásban kell állnia egymással.

A kibővített művészetfogalom és a szociális plasztika beuysi elmélete a műalkotást az élet valamennyi területére kiható teremtő folyamat végső stádiumaként értelmezi: a művészet az emberben zajló folyamat, mely a mozgáson át jut el a káosztól a formáig, ezzel a cselekvés, következésképpen a szabadság elvévé válik. (Volker Harlan)

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Beszédbe kell elegyednem más emberekkel is és meg kell hallgatnom az érveiket, mert nem állíthatom, soha nem állíthatom, hogy amit létrehoztam, az objektíve és minden szempontból helytálló valami.

Ezt senki nem állíthatja, legfeljebb azt mondhatja: amit létrehoztam, az a munkám eredménye és most további érveket kérek, mert még fejlődésben vagyok. Nem mondhatom, hogy valakinek hinnie kell az én ügyemben, ellenkezőleg, mindannak, amit az emberek ilyeténmód létrehoznak, úgymond kérdésként kell a világban állnia - ez kellene hogy legyen az új kultúrafogalom is -, mely kérdés kiegészítésre, javításra és fokozásra vár.

Így lehet hitet tenni a művészetben is, hogy azt mondjuk, a művészet úton van valami felé, ezért pedig - a legáltalánosabban szólva - nem foglalhat magában olyan tökéletességet, mely a világszellem valamennyi lehetséges elvének megfelelne. (Joseph Beuys)

~~~~~~~~~~~~~

  Egyelőre mindannyian egy olyan kultúrában élünk, amelyik azt mondja: van­nak művészek és vannak nem-művészek. Ez aztán embertelenné válik, és innen adódik az emberek közti elidegenedés fogalma.  Pedig minden ember szünet nélkül anyagi folyama­tokat végez.

Szüntelenül kapcsolatokat hoz létre. Akkor is, ha ad, akkor is, ha kitér egy másik ember elől, vagy például az, ahogyan a tömegben viselkedik - mindenütt ott vannak a, hogy is mondjam csak, formai folyamatok. A táncosok sem tesznek mást, mint hogy mo­zognak a lábukon.

Az utcai járókelők pedig alapjában véve ugyancsak táncosok. Tehát abban a pillanatban, amikor ez tudatossá vá­lik, már ezzel a problémával foglalkozunk. Most hagyjuk, hogy a megformálás kérdését miként vonatkoztatják a művészekre vagy a hagyományos értelemben vett művészetre.

Arra akarok kilyukadni, hogy az emberek úgy élik meg magukat, mint akiket ez a kérdés foglalkoztat, állandóan, és miközben ál­landóan ilyen anyagi folyamatokat termelnek, alapjában véve azt is megélik, hogy a szociális szobrászat szükségszerűség, és azt is, hogy észre kell venni olyan dolgokat, amelyeket rendesen nem vesz észre az ember.

Vagyis a szociális szobrászat vagy a szociális organiz­mus, sajnos vagy hála Istennek, nem olyasmi, amit érzékelni lehet. Mert ha érzékelni lehet­ne, az emberek holtan esnének össze a rémü­lettől. Mert ez a szociális organizmus olyan beteg, hogy legfőbb ideje radikális kúrának alávetni, máskülönben az emberiség elpusz­tul. Ez a szociális organizmus úgy létezik, mint egy élőlény a legsúlyosabb betegség ál­lapotában.  (Joseph Beuys)