Éljünk a mi időnkben -

olvasom Kassák Lajos 1926-ban, a Korunk-ban megjelent tanulmányában...

Eszembe jut az a sok vita, amit hosszú ideje immár képtelen vagyok abbahagyni. Korábban egyik-másik "tanult" rádiós kollégám mondta: te ilyen marhaságokkal foglalkozol, amikor bizonyos nemzetközi egyezmények egy-egy kortárs zenemű bejelentésére kényszeritette. Más, még "tanultabb" kollégám például egyenesen kitiltott a rádióból olyan kortárs alkotásokat, amelyek nem tetszettek neki.

Kor- és kórkép! 

Ha bármely korba bepillantunk, a jelen megítélése mindig ilyen volt. 

Valami furcsa kényszeresség miatt egyik-másik kedves emberem is vitatkozik. Persze hozzáteszi, hogy nem állítaná a világért se, hogy az ilyes művek rosszak. Csakhát őt nem "érintik meg". Nincs más módszer - mondom -, nem kell ezeket a műveket hallgatni-olvasni!

Hogy azután mi következik mindebből?

Itt idézem Kassák fent említett írásának néhány mondatát:

Centiméter és pontosan járó óra van a kezünkben.

A precíz és felelősségteljes munka emberei vagyunk. Tekintet nél­kül a múltra, minden mozdulatunkkal a mi világképünk megformálá­sán dolgozunk. Az üvegbe zárt uborkák csakúgy nem érdekes művé­szeti problémák számunkra, mint ahogyan a szép asszonyi test vagy a püspök csillagkeresztje sem az. Az új tárgyak és tények megterem­tését tartjuk egyedüli feladatunknak. Nem élünk az érzelmesség csi­gaházában, élők vagyunk, és meg akarjuk sokszorozni magunkat. A tér­ben és időben vagyunk, és a magunk élet-megkönnyebbítésére át akar­juk alakítani a teret és az időt. Mert ahhoz, hogy természetünk sze­rint élhessünk, dolgoznunk kell, s ahhoz, hogy dolgozhassunk, le kell győznünk a vágyaink teljesülésének ellenálló anyagot. Ilyen legyőzen­dő, átalakítandó anyag nekünk a tér, az idő, a fény, a kő, a szín, a szó és minden, ami előttünk áll a létezésével. És nem szobrokat akarunk emelni egy történet szimbolizálására, nem képeket és verseket vagy egyéb esztétikai játékszereket akarunk légies finomságokkal összefércelni. A szobor, a kép vagy vers csak akkor érdekel bennünket, ha az ember cselekvő ereje testesedik meg benne, minden nosztalgi­kus vagy anakronisztikus mellékíz nélkül.         
..................................................................
És aki most azt mondja, amit csinálunk, az nem művészet — igaza van! A művészet az ő értelmezésében a kiegyensúlyozott korok de­koratív fölépítménye. Végeredményben tehát dekadencia.