Palasovszky ~ még mindig… meg az interakció!
˙

Számomra nem volt újdonság, ezért nem is gondoltam rá, hogy mennyi mindent hoz a felszínre az, ha egy elfelejtett nagy tehetségű és szép lelki alkatú embert megidézek.

˙
De ennél több történt. Palasovszky nagyon alkalmas rá, hogy teszteljük az emberek asszociatív készségeit. Palasovszky sokféle, sokoldalú művész, egyes szövegeivel a konzervatívabbak is könnyen barátkoznak, más opuszai meg egyenest felháborítják még a „meredekebben” gondolkodókat is.

˙
Azt hiszem két dologba ütköztem. Egyfelől megjelent az a probléma, ami minden kortárs – még nem kanonizált – alkotás esetében jelentkezik (és mindenkor jelentkezett a múltban is!), hogy ugyanis az új befogadása általában fáradságot igényel. Ha az új „hasonlít” a már elfogadott, megszokott dolgokhoz, akkor a befogadó engedékenyebb. Ám minél inkább „kortárs” valaki, annál nagyobb fáradságot igényel, így aztán inkább hárítják. Mondjuk ki kereken: az emberek általában nem szeretnek fáradozni. A legtöbb embert élethosszant elkerüli a felfedezés izgalma. Ez önmagában egyedenként nem lenne baj; ott kezdődik a probléma, hogy ezek a „nem fáradozó” emberek roppant magabiztos – az esetek jelentős részében egyszerűen ostoba – álláspontot képviselnek. Azt szeretnék, ha a dolgok nem úgy történnének, ahogyan történnek. S ebben - paradox módon – hasonlítanak az újítás híveihez, hiszen azok is azon fáradoznak sokszor, hogy a dolgok ne úgy történjenek, ahogy történnek.

˙

Akkor hát mi a különbség?

˙
Gondolkodó ember számára mindaz, amit itt leírok: megmosolyogni való közhely. Gondolkodó ember ugyanis nem gondolkodik mereven. Merev gondolkodás valójában nincs is. Ha a „gondolkodás” merev, akkor az már nem is gondolkodás…
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

És akkor az interakció!

˙
Szinte minden, ami az embert manapság éri: szöveg – nyugodtan mondjuk ki: locsogás – valamiről, amiről azonban a locsogó nem tud semmit, hiszen a könyvet nem olvasta, a filmet nem látta, a zenét nem hallgatta. (V.ö. ITT ) Vagy a finomkodó középutas barbárok (aktuális nevükön: celebek) így mondják: beleolvastam, belenéztem, belehallgattam. A rádiók és televíziók szinte kivétel nélkül és folyamatosan locsognak dolgokról anélkül, hogy a dolgok megszólalnának.

˙

A beszélgetés igényét szakszerűbben interakciónak is mondhatnám. S itt érkezem el ahhoz a problémához, amit az általam kezdeményezett, s megvalósulásában igazán puritánnak mondható „rádiószínpad” generál. A rádiószínpad lényegileg művek (kép, hang, szöveg, zene) megszólaltatására való. Két asztal, egy vetítő vászon, némi technika (számítógép, projektor). A rádiószínpad keltette asszociációk: a közönség dolga, hogy úgy mondjam privát ügye. Ha ezeket az asszociációkat valaki elmondja, akkor az a szomorú eredmény, hogy az esetek jelentős részében az asszociáláson puszta vélemény-nyilvánítást értenek – vagyis a dolgok összefüggéseinek megértésére képtelen állapotot. Az egymást követő művek közötti összefüggés gyenge sejtelem marad, s azt a téves eredményt szüli, hogy a fáradságot megtakarítva a hallgató-néző véleményt nyilvánít.

˙
S akkor felmerül az interakció igénye. Más területekről szerzett tapasztalataim valószínűsítik, hogy a rádiószínpadon megvalósítandó interakció kimerülne annyiban, hogy jómagam, vagyis az est előadója, elmondanám a magam asszociációit a közönségnek, vagy egyszerűbben: locsognék a művekről. Már csak egy lépés: a művek akár el is maradhatnak, s a műsor merő locsogássá alakul át.
˙

Csakhogy én nem tartom magam terapeutának, ugyanis egyszerű tolmács vagyok, s pusztán azon merengek, hogy meg tudom-e valósítani a tolmács munkáját. Át tudom-e adni a műveket olyan szinten, hogy azok – a fáradságot nem megtakarító hallgatóság számára – hasznosíthatókká legyenek. Valamikor, tanár koromban, sok elmarasztalásban volt részem, mert egykori kitünő tanáraim példáját követve azt vártam el csupán, hogy az iskolai hallgatóságom a műveket ismerje meg, s abból következtessen az én véleményemre. Sokkal egyszerűbb, ha interaktív locsogásba kezdünk – s máris megkerültük a műveket.

˙

A művek nem mankók a gondolkodáshoz, a művek: maga a gondolkodás. Ha veszem a fáradságot: a művészek alkotótársaivá lehetek a gondolkodásban.
Ilyen egyszerű az egész, ami nem jelenti azt, hogy olykor ne vennék részt egy jóízű locsogásban…

˙
Csevegtünk a génekről – mondta Watson, a DNS modell egyik megalkotója. Hát igen, talán a csevegés szerencsésebb dolog. Mindenesetre Watson soha nem mondta, hogy „locsogtunk a génekről”…