Oláh György
ˇ
vagy George Andrew Olah (Budapest, 1927. május 22.) magyar származású amerikai kémikus, 1994-ben kémiai Nobel-díjat kapott „a karbokation kémiához való hozzájárulásáért”. A globális felmelegedés problémájára is megoldást kínáló, nagy érdeklődést kiváltó direkt metanolos tüzelőanyag-cella kidolgozója.
ˇ
Mindig jó érzés, amikor - sajnos csak a - képernyőn találkozom vele. Higgadt, nyugodt, humánus értelmiségi. Szakmai megítélése nem az én feladatom, talán a Nobel-díj szavatol valamit.
ˇ
Ami azt a jó érzést előidézi, nem más, mint a mi országunkban fellelhető legnagyobb hiánycikk: a szemlélet. Sugárzik belőle valami, ami megbízhatóvá teszi, ami hitelesíti. Az, ahogyan nem néz le az ő dolgainál jóval kisebb jelentőségű dolgokat, az a csendes alázat és szerénység, amivel hitelesen felhívja figyelmünket: vigyázat! - baj lesz, ha ezentúl is így pusztítjuk a világunkat.
ˇ
És akkor hallom, hogy a pusztító autóipar, amely a világválság kapcsán valamennyire megrendült (s ez még áldás is lehetene), billiárdokat kap, hogy a maga pusztító módján fennmaradjon, magához térjen, a kábult vevőtömeg számos kedvezményt, csodát, bódító kiegészítőket kap, csakhogy vegye, vigye: pusztítsa magát, bennünket, a Földet, az életet.
ˇ
Vagyishát tömören: Oláh György szemlélete maga a bukás, a kétségbeejtő reménytelenség. "Csinálni kell" persze... de alig van remény. Talán, ha a világ olaj és gázkészlete kifogyna? Hiú remény, minden bizonnyal. Minden új találmány a visszájára fordul. Divat, öncélú bárgyúság lesz belőle. Valószínüleg ebben az elhibázott mutációban (maga az ember) van a hiba... akkor viszont?

ˇ
A dolog ott válik számomra plasztikussá, amikor olyas dolgokról folyik a szó (mit szó? - locsogás), ami nem kerül pénzbe, ami miatt nem kell ipari monstrumokat, rendszereket megszüntetni, átállítani egy kezdetben talán nehéz, de jobbító működésre...
ˇ
Van vers, van költő, aki hazánkban nem szavalandó (függetlenül attól, hogy nagy vagy kevésbé nagy), van szervezet, amely megszemlélné egy-egy alkalom előtt, hogy mikor, mi, kitől és hogyan mondható, idézhető. Van "művész", aki szerint egy politikai oldal kellő ("kétharmados") többsége az egyedül üdvözítő, csak ez mentheti meg az országot a csődtől. Van, aki azt mondja, hogy egy megbetegített, múltjától és jövőjétől megfosztott ország áll előtte. Ez utóbbi értelmezhetetlen kijelentés, egyszerűen azért, mert ilyen ország nem létezik - sehol. Vagyishát politikailag jól mutató, fess locsogás. Hogy ostobaság? - mit tesz az? Meg aztán ilyest is olvashatni: "az első világháború utáni Trianon és a második utáni újabb Trianon", ami persze jogosnak tetsző kijelentés, ám ha tudatosan megfeledkezünk arról, hogy a két világháborúban hol álltunk, mit csináltunk, akkor az ilyes kijelentések megintcsak a locsogás tartományába kerülnek. Ha azt olvasom, hogy Németh László a magyar rádióval "csinált egy csodát a 30-as években", akkor hozzá kell tennem a harmincas évek szégyeneit is, s főleg azt, hogy az említett író a kirekesztők oldalán állt. Hogy nagy baj lesz, ha az említett író teljes életműve kanonizálttá válik!

ˇ

De sorolhatnám. Nincsenek elintézve, nincsenek rendezve közös dolgaink! Az elintézetlenség mocsarában dagonyázunk...

ˇ

Mindig jó érzés tehát, ha Oláh Györgyöt látom-hallom... És mindig elszomorodom mégis...