Benkő Dániel

ˇ

Bevallom őszintén, nekem már 1985-ben gyanús volt, amikor az "Ezer év gitáron" című albumát hallgattam. Azután a karácsonyi ájtatban fogant Ave Maria, a Spanyol Románc, meg a Klasszikusok gitáron című Benkő átiratok. Ezek még fekete lemezek voltak... De már csöpögtek a giccses technikától, sehol semmi mélység, a felszínen bóklászó álvirtuozitás.

ˇ

Gyanús volt, de nem tudtam a találó kifejezést. Aztán a kilencvenes évektől kezdve kialakult valami tömegigényt kielégítő zenélés, ahol a külsőségek egyre fontosabbak lettek, a show-biznisz elemei egyre uralkodóbbá váltak, s már nem is volt fontos, hogy az előadó valóban ura legyen hangszerének. Inkább mutogatta a combját a zongora mellett, játszott akár hanyattfekve az akadémiától kölcsönkapott Stradivarin, énekelve hegedült minden szinten szinte mindent és sorolhatnám. Benkő jószerint abbahagyta azt a kevés muzsikát is, amit művelt, s ez még nem is lenne olyan nagy veszteség, ám helyette olykor meztelenre vetkezik, s most szerte a városban olvashatni a plakátokon: feleséget keres magának a sokak által kedvelt bulvár tévé-csatorna valóságshowjában...

ˇ

És immár megvan az akkor még nem használt szakkifejezés! A bulvár muzsikusok árasztják el a koncerttermeket, búcsúztatják a zeneakadémia orgonáját, töltik meg a plebsszel a Müvészetek Palotáját. Bulvár muzsikusok hitetik el hallgatóságukkal, hogy művészetet árúsítanak. Mint a könyvesboltokban, amint egy ős-könyves kedves hölgy mondta rezignált iróniával: Uram, nézzen körül, rengeteg papír van a boltban...