Philip Glass & Leonard Cohen

Akár egyet is érthetnék a Muzsika kritikusával, végülis vélheti: nem tartozik Glass legsikerültebb alkotásai közé a Cohen verseire alapított Book of Longing... Ízlés dolga, nem tudásé!

De!...

Meggyőződésem, hogy a kritikusnak ismernie kell az adott zeneszerző munkásságának az adott esetben el nem hangzó részét is, mert nagyon elhamarkodottá válhat az itélkezés. Ez "divatba jött" Glass-szal kapcsolatban, kiérdemesült "zenetudós"-kritikusunk kitiltotta a rádióból is, ha tehetné nyilván az egész országból is kitiltaná, "Bartók és Kodály hazájából" - hogy könnyfakasztó romantikus jelmondatát idézzem, s emlékezetébe hozzam: Bartók emigrálni kényszerült "Bartók és Kodály hazájából"..., s ki tudja: mainapság mire nem kényszerülne (mutatis mutandis v.ö. pl. Kurtág); másfelől viszont szeretném határozottan kimondani: ha csak Mozart zongora szonátáit ismerné a világ, meglehet: más véleménnyel lenne a nagy mesterről... Glenn Gould, aki tudomásom szerint az összes szonátáját lemezre játszotta, feltehetően jól ismerte. Egy kérdésre válaszolva ezt mondta: "... Mozart annyira könnyű. Az a fajta zeneszerző, akit kényelmesen és szórakozottan lehet hallgatni, akit lehet úgy is élvezni, ha közben mást csinálunk, mondjuk újságot olvasunk. Nem arról van szó, hogy nem szeretem Mozartot. Sokkal rosszabbról. Helytelenítem - őt is és a könnyűvérű modorát." [G. Gould: Egyáltalán nem tartom magam különcnek; Holnap Kiadó, 2007. 169. oldal)

Miért is idéztem ezt? Azért, mert Glass egész életművében vannak opuszok, amelyeknek a jelentősége nem kétséges (csak néhány példa: Ehnaton, Satyagraha, A fotográfus, Einstein on the Beach vagy akár a Koyaanisqatsi stb.). Ehhez a műhöz műfajilag hasonló az Allen Ginsberggel készült Hydrogen Jukebox (1993), amely kiemelkedő mű a műfajon belül. De azért is, mert egyre szomorúbban látom, hogy még a látszatra korszerűnek hitt "zeneértők" sem fogják fel, hogy a zenének más a funkciója - vagy fogalmazzam szelídebben -, más funkciója is lehet, mint amit hagyományos értelemben várunk tőle. A mai zene más rugókkal jár - többnyire. Ez sokszor nem "tetszik" a nagyérdeműnek (különösen azon részének, amely a zene révén szórakozni szeretne) , s akkor a zeneszerzők egy része hátra arcot vezényel magának és visszatér a jól bevált, mások által már régen feltalált spanyolviaszhoz. Philip Glass ezt nem csinálja - még a kevésbé sikerült műveiben sem.

És akkor egy idézet a felemlített kritikából, amellyel - sajnos - tökéletesen megbukott: „A zenei semmitmondásnak köszönhető, hogy Cohen költészetének flaszterbölcselkedése néha a bölcseleti líra gyöngyszemének tűnt fel.” - Vagyis gyorsan, csak mellesleg: jót rúgott Cohenbe is, akinek az irodalmi munkássága megérdemelné azt, hogy egy flaszterkritikus legalább alaposabban megismerje...