!!!Ez az előadás elmarad!!!
ˇ
ˇ
Ryoanji ~ a meditáció kőkertje

Korányi Tamás rádiószínpada
a Sanyi és Aranka Színházban 2008. december 17-én, szerdán este 7 órakor

Ryoanji ~ Japánban, a kyotoi templomban található kőkert. A szerzetesek meditációs színhelye. Sok európai és amerikai művészt megihletett. Klaus Schöning fogalmazta meg a lényegét, John Cage zenét komponált a hatására.

ˇ

Ezen az estén ilyen meditációra hívjuk a közönséget. A műsor készítője elképzelte: milyen gondolatai lennének a kőkertben, milyen képek, hangok, szövegek jutnának eszébe. A műsor ezt jeleníti meg.

ˇ

A szövegek:

1. Klaus Schöning: Ryoanji

2. Ingeborg Bachmann: Malina; Elidegenedés

3. Samuel Beckett: semmi senki; lépésről lépésre (versek); A játszma vége

4. Pilinszky János: Milyen felemás; Kiért, miért

5. Leonard Cohen: Amit Eichmannról tudni kell

6. Dante: Isteni Színjáték ~ Pokol (Harmadik ének)

7. Ingmar Bergman: A nap vége

ˇ

A zenék:

ˇ

1. Grúz népdalok

2. John Cage: 103; Ryoanji

3. Richie Hawtin: Contain

4. Nino Rota: Róma (filmzene)

5. Dieter Schnebel: Dahlemer Messe

6. Beethoven: 5. szimfónia

7. Mozart: Requiem

8. Vivaldi: d-moll concerto

9. Wagner: Parsifal

ˇ

A képek, filmrészletek:

ˇ

1. Cloud Gate taiwani táncegyüttes: Songs of the Wanderers

2. Fellini: Roma

3. Pasolini: Mamma Roma

4. Greenaway~Phillips: A TV Dante; Inferno

5. Kubrick: Clockwork Orange (Mechanikus Narancs)

6. Syberberg (Wagner): Parsifal

7. Bergman: A nap vége

~~~~~~~~~~~~~~~

További információk: ITT!

***********************************************

A teljes szöveg:

ˇ

Csak az időn kellett sokáig gondolkodnom, mert szá­momra szinte lehetetlen kimondani azt, hogy „ma", bár az ember minden nap „mát" mond, vagyis azt kell mon­dania, és mégis, amikor emberek közlik velem, mit ter­veznek mára - hogy a holnapról ne is beszéljünk -, akkor ellentétben azzal, ahogy sokszor gondolják, nem elkalan­dozik, hanem nagyon is figyelmessé válik a tekintetem, a zavartól, olyan reménytelen a „mához" való viszonyom, mert ezen a Mán átjutni és erről írni csak a legnagyobb fé­lelemmel és száguldó sietséggel tudok, vagy csak elmon­dani, ebben a hatalmas félelemben, hogy mi történik, hi­szen rögtön meg kellene semmisíteni azt, ami a máról író­dik, mint ahogy az ember a valódi leveleket széttépi, összegyűri, nem fejezi be, nem küldi el, mert azok maiak, és ma már soha nem fognak megérkezni.
Aki valaha is írt már kétségbeesetten könyörgő levelet, hogy aztán mégis összetépje és kidobja, az tudja még leg­inkább, mi értendő itt „mán". És nem ismeri mindenki az ilyen, csaknem olvashatatlan cédulákat: „Jöjjön, kérem, ha egyáltalán, ha tud, ha akar, ha kérhetem! Vagy ezeket a táviratokat: „keerlek azonnal hivj fel stop meeg ma". Vagy: „ma nem lehet".
Mert a Ma egy olyan szó, amelyet csak öngyilkosok használhatnak, az összes többi ember számára teljességgel
értelmetlen, nekik a „ma" csak egy tetszőleges nap megje­lölése, mégpedig a máé, tisztában vannak azzal, hogy is­mét csak nyolc órát kell dolgozniuk, vagy szabadnapjuk van és sétálnak egyet, be kell vásárolniuk, elolvasnak egy reggeli és egy esti lapot, kávéznak egyet, valami kiment a fejükből, randevújuk van, fel kell hívniuk valakit, szóval egy nap, amelyen történnie kell valaminek, vagy inkább mégsem történik túl sok minden.
Ezzel szemben, ha én kimondom, hogy „ma", szabály­talanná válik a légzésem, föllép ez az aritmia, amelyet már az elektrokardiogramm is kimutat, csak az nem derül ki a görbéből, hogy az ok az én Mám, amely mindig új és szo­rongató, bizonyítékkal viszont tudok szolgálni a zavarra, orvosok hevenyészve odavetett rejtjeleiben, arra a valami­re, amely megelőzi a félelemrohamaimat, diszponál, stigmatizál, ma még csak funkcionálisan, mint mondják, vélik a bizonyíték értői. Csak én tartok attól, hogy a „ma" az, ami nekem túl izgató, túl mértéktelen, túl magával ragadó, és ebben a beteges izgatottságban az utolsó pillanatig „ma" lesz számomra.
[Ingeborg Bachmann: Malina]
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Halló, szia, én vagyok, köszönöm szépen
De csak úgy hatkor tudnék a pályaudvaron
Kérlek, gyere, könyörgök, gyere már el hamarabb
Dehát tudod jól, hogy nem lehet, esetleg
Jól van, akkor hagyd, majd elboldogulok
Na ne, most meg mi van, milyen a hangod
Kérlek, semmi sincs, hagyd csak, hiszen mondom
Ne bonyolítsd már úgy a dolgokat, ülj be egy taxiba
Hát akkor ma este találkozunk, ma te vagy
Igen, ma este vagyok, biztos találkozunk
*****************
Te meg hogy-hogy, ott próbáltalak
Hirtelen így alakult, sürgős volt, most éppen
Van valami, mi éppen, igen, üdvözölnek
Nekem is csodás időm volt, nagyon
De te is mindig, de ha mindenképpen
Most már kár, de sajnos nekem
Be kell fejeznem, nekünk most mindjárt
Küldtél lapot, szóval még nem, hát akkor
írok neked, dehogynem, biztos
Annyira nem fontos, ha tudsz, akkor
Persze, hogy tudok, vigyázz magadra, nehogy aztán
Nem, persze, hogy nem, most be kell fejeznem!
[Ingeborg Bachmann: Malina]
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
A kép: fehér téglalap kavicsokból.
Benne öt sziklacsoport.
Kétszer két kő.
Kétszer három kő.
Egyszer öt kő.
Tizenöt objets trouvés. Talált tárgyak.
Messziről hordták ide a zen-szerzetesek.
Gondosan keresték évszázadokkal előttünk.
A csillogó homok,
egyenesen gereblyézve hosszában
és a jobb sarokban széltében.
Koncentrikus gereblyézett körök,
kis hullámokhoz hasonlók,
az öt mohán nyugvó sziklacsoport körül,
mint szigeteket mossák körül őket.
A kép kerete:
sötét téglalap
tenyérnyi kövekből,
melyek körülölelik a kép felületét.
Ryoanji - a kiotói templom kőkertje.
Sok-sok időn át omladozva, elfelejtve,
néhány évtizede újra felfedezve.
Szeki-tei, a kőkert. A kövek kertje.
Ku-tei, az üres kert. Az üresség kertje.
Formát és tant összhangba hozni.
A térben.
A felületek ürességét
kövek ott-léte teszi érzékelhetővé,
Csönd.
A hangok csak buborékok a felszínén.
Szétpukkannak,hogy eltűnjenek.
A fehér kertek a kövektől lesznek üressé.
A téglalap geometriája asszimmetrikusnak tetszik
a kövek elhelyezkedése folytán.
Formátlan forma.
Sokan kísérelték meg az értelmét meglelni.
[Klaus Schöning: Ryoanji – avagy az üresség kertjei]
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
semmi senki
nem lesz egykoron
semmiért
annyit egykoron
semmi
senki
[Samuel Beckett]
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~


lépésről lépésre
semerre
senki se
tudja hogyan
kicsi léptek
semerre
konokul
[Samuel Beckett]
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
- És azonkívül, hogy vagy?

- Nem panaszkodom.

- Normálisan érzed magad?

- Mondtam, hogy nem panaszko­dom.

- Én egy kicsit furcsán érzem magam.

- Tessék?

- Neked is eleged van belőle?

- Hajjaj! Miből?

- Hát ebből... ebből a... dologból.

- Kezdettől fogva. És neked?

- Akkor hát ez már nem fog megvál­tozni.
[Samuel Beckett: A játszma vége]
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Milyen felemás érzések közt élünk,

milyen sokféle vonzások között,

pedig zuhanunk, mint a kő

egyenesen és egyértelmüen.
ˇ

Hányféle szégyen és képzelt dicsőség

hálójában evickélünk, pedig

napra kellene teregetnünk

mindazt, mi rejteni való.
ˇ

Milyen

megkésve értjük meg, hogy a

szemek homálya pontosabb lehet

a lámpafénynél, és milyen

későn látjuk meg a világ

örökös térdreroskadását.
[Pilinszky János: Milyen felemás]

Kiért, miért,

világok, közöljétek!

Az eltaposott fűben olvasok

és rongycsomók közt keresgélek.

Világok, csupa félelem

és csupa alázat vagyok.
[Pilinszky János: Kiért, miért]
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Én már nem tudok fákat látni a fákban.
Az ágaknak nincs levelük, mit a szélbe tartanának.
A gyümölcsök édesek, de szeretetnek híján.
Még csak jól sem lakatnak.
Mi lesz ebből, mondd?
Szemem elől menekül az erdő,
fülem elől a madarak szájukat csukják,
rét nekem nem lészen ágyam.
Elteltem az idővel
és éhezem rá.
Mi lesz ebből, mondd?
Éjjel tüzek fognak égni a hegyeken. Elinduljak-e, közeledjem-e újra mindenekhez?
Én már egyetlen útban sem tudok utat látni.

[Ingeborg Bachmann: Elidegenedés]

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

AMIT ADOLF EICHMANNRÓL TUDNI KELL

SZEME: .......................……Átlagos
HAJA: .........................……Átlagos
TESTSÚLYA: .....................Átlagos
TESTMAGASSÁGA: .........Átlagos
MEGKÜLÖNBÖZTETŐ JEGYEI:.... ..Nincsenek
UJJAI SZÁMA: .................… Tíz
LÁBUJJAI SZÁMA: ...............Tíz
INTELLIGENCIÁJA:..............Átlagos

Mit vártatok?

Keselyűkarmokat?

Kiálló agyarat?

Zöld nyálat?

Tébolyt
[Leonard Cohen]
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~


„Én rajtam jutsz a kínnal telt hazába,
én rajtam át oda, hol nincs vigasság, rajtam a kárhozott nép városába.
Nagy Alkotóm vezette az igazság;
Isten Hatalma emelt égi kénnyel,
az ős Szeretet és a fő Okosság.

Én nem vagyok egykorú semmi lénnyel,
csupán örökkel; s én örökkön állok.
Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel «

E néhány szó setét bettükkel állott
magassan ott felírva egy kapúra
s szóltam : »Mester, nem értem, hogy mi áll ott?«

S ő mint tudásnak és a szónak ura :
»Itt el kell hagynod minden törpe gondot
s mint holtra nézned minden földi búra.

Elértük, mit ajkam előre mondott,
ahol meglátod a keserű népet,
a sok gonoszt s eszeveszett bolondot.«

Aztán mutatva vidám, bátor képet belém is lelket öntött s kézre fogva
velem a titkok bús hónába lépett.

Itt sóhajok, sirás és csikorogva
száz zaj hangzott a csillagtalan éjen
hogy könnyem rögtön eleredt csorogva.

Szörnyű szavak, száz nyelven, bőgve mélyen,
rekedt jaj, átok, durva szólamokból
kézcsattogás s vad káromlás, kevélyen,

oly forgót vert e tág örvénytorokból
az örök időktől fekete légben,
minőt a forgószél ver a homokból.

»Mester, mit hallok ?« Kérdém, hogy beléptem
s a borzalomtól hajam égre lázadt.
»Mílyen nép szenved itten a sötétben ?«

És ő felelte : »E szomorú házat
azok nyerik, kik közönyösen éltek
s kiket nem ért dicséret, sem gyalázat;

s az angyalok, kik fellázadni féltek
s hívek sem voltak ; csak magukra voltak
lelkűkben nincsen sem erény, se vétek.

Az ég elűzte s itten kóborolnak,
mert őket a pokol is szégyenelte :
nem kellettek sem égnek, sem pokolnak.«
[Dante: Isteni Színjáték ~ Pokol, Harmadik Ének]
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Azt hiszem, hogy az ember hetvenhat éves korában már öreg ahhoz, hogy hazudjon magának. Persze nem vagyok benne egé­szen biztos. Hiszen már az előbbi higgadt kijelentésem is inkább hazugsághoz hasonlít. Csak tudnám, hogy mit titkolok és mit rejtegetek magam előtt! Azt nem állítom (még ha vannak is néha ilyen érzéseim), hogy az igazság bajnoka lettem. Ellenkező­leg. Ha valaki akaratom ellenére rákényszerítenee, hogy véleményt mondjak magamról, szégyenkezés és presztízsveszteségre való tekintet nélkül megtenném. De ha valaki arra kérne, hogy nyilat­kozzam egy felebarátomról, sokkal óvatosabb lennék. Nincs ké­nyesebb dolog az ilyesminél. Szinte biztos, hogy téved az ember - félreismer, túloz, sőt, olykor döbbenetes hazugságokba kevere­dik. Ahelyett, hogy ilyen butaságokat követnék el, inkább hallga­tok. Ez természetesen azzal jár, hogy önként lemondtam minden, úgynevezett társasági életről, mivel az ilyen baráti összejövetelek legnagyobbrészt abból állnak, hogy kibeszéljük, kitárgyaljuk "is­merőseinket”. Talán ezért is lettem kissé magányos öregkoromra. Nem panaszként mondom. Nem kérek mást az élettől, mint hogy békén hagyjanak, és meglegyen a lehetőségem, hogy annak a kevés dolognak szentelhessem az időmet, ami ha felületesen is, de még érdekel, örömet okoz.
Az életem munkával telt el, amiért csak hálás lehetek. Kezdtem a mindennapi kenyérért való gürcöléssel, folytattam szenvedélyes tudományos kutatással. Van egy fiam, orvos Lundban, néhány éve nős. A házasságuk gyermektelen. Az anyám még él, és magas kora ellenére igen eleven (kilencvenhat éves). Nagyon ritkán találkozunk. Mind a kilenc testvérem halott, de szép számmal hagytak maguk után gyerekeket és uno­kákat. Nagyon kevés kapcsolatom van a rokonsággal. Feleségem sok éve meghalt. Házasságunk boldogtalan volt.
Ennyit akartam elmondani magamról. Azt talán még hozzáten­ném, hogy pedáns öregúr [vagyok, ami időnként elég fárasztó, magamnak éppúgy, mint azoknak, akik kénytelenek a közelem­ben élni. Ki nem állhatom az érzelmi kitöréseket, a női könnyeket és a gyereksírást. De általában is utálok minden erős zajt és váratlan eseményt.
***********************************************
Szombaton, éjfél után nagyon különös és kel­lemetlen álmom volt.
Azt álmodtam, hogy reggeli sétámat végzem a megszokott útvonalon. Nagyon korán volt még, egy teremtett lelket se láttam magam körül. A város szokatlanul elhagyatottnak tűnt.
Abban a pillanatban egy látszerész boltja előtt haladtam el, a kirakatában egy hatalmas óra állt, amely a pontos időt mutatta.
A legnagyobb meglepetésemre az órának eltűntek a mutatói, a számlap üresen állt.
Ösztönösen előkaptam az órámat, hogy megnézzem, mennyi az idő, de még az én megbízható aranyórámról is hiányoztak a mutatók.
Örömmel láttam, hogy a sarkon, háttal nekem, egy férfi áll.
Odasiettem hozzá, és megérintettem a karját. Azonnal hátrafor­dult, és rémülettel láttam, hogy a puha filckalap alatt hiányzik az arca.
Nagy nehezen erőt vettem magamon, és találomra elindultam az egyik szűk kis utca felé.
Temetési menet közeledett a templom felé.
Megálltam, levettem a kalapomat,
A halottaskocsi egyik kereke kiesett, és gurulva-csörömpölve kö­zeledett felém. Elugrottam, nehogy teljes erővel nekem jöjjön. A templomfalhoz verődött, és darabokra tört.
A harangok elnémultak, s én egyedül maradtam a felborult, széttört koporsóval Előrehajoltam, a halott roppant erővel megragadta a karomat, és húzott a koporsó felé. Megfeszültem, és ezáltal az én húzásomnak engedve, a koporsóból lassan előbukkant a frakkba öltöztetett halott.
Rémülettel állapítottam meg, hogy a halott én magam vagyok.
Iszonyú állapotban ébredtem, felültem az ágyban. Hajnali há­rom óra volt.
[Ingmar Bergman: A nap vége]
*******************************
Csak az időn kellett sokáig gondolkodnom...
[Ingeborg Bachmann]