"Csak jel vagyunk, s mögötte semmi..."

Sokadszorra - karácsonykor...

Szűkebb és szélesebb ismerősi, baráti körben gyakran kerül szóba: mi a sorsa a konzervált hangoknak, képeknek, jeleknek. Szinte egyöntetű a válasz: a pusztulás. Régebbi és újabb "hordozókról" sorra és folyamatosan kiderül: idejük felettébb határos, létük értelmetlen, hiszen a mind újabb eszközök (kütyük, ketyerék stb.) sorra kiszorítják a kérészéltű elődöket.

Így igaz - magam is tudom, sőt áldozata is vagyok egyben a folyamatoknak.

Sokszor igyekeztem elmondani, hogy ha a dolgok nem ízesülnek az emberrel, ha nem kapnak időt, hogy lelkünk birtokba vehesse őket, akkor nagyban csökken az értelmük. A közelmúlt nagy eredménye volt, hogy a hangokat, képeket egyszerű eszközökkel másolni lehet, szinte kézműves technikákkal komoly gyűjtemény hozható létre. Többnyire persze összecsapottak ezek az eszközök, legalábbis hagyományos felfogás szerint. Mert a hangok lemez híján, tok, híján doboz híján megszűnnek egyúttal tárgyak is lenni. Igaz, kiváló minőségben vannak jelen a valószínűtlennek ható mennyiséget befogadó eszközökön, de... - már az is zavart, amikor az egyébként kitünő minőségben megszólaló lemez fémes felületén odavetve láttam filctollal: "Bach valami mise..."

Vagyis hát: nagyszerű minőségben hallgathatunk hangokat, nézhetünk képeket. De azt, aminek közvetítésével szól? Nem láthatjuk. Vagy legalábbis meglepő volt egy számítógépes boltban, amint a főnök egy hordozható winchesterre ezt mondta: "csinos - ráfér egy egész jókora gyűjtemény". És valóban Bach összes műve lassan négy teljes felvételen, Mozart összes két teljes felvételen, Beethoven összes, Bartók összes - s van közte olyan is, amely igényesen felvett "film", képsor vagy hogyan is nevezzem ~ mindez rajta van egy kisméretű könyv kiterjedésű "kütyün", ezt egy "drót" segítségével számítógéphez kötve megfelelő hangszórókkal olyan minőségben szólaltathatom meg, hogy Bach rémületében világgá szaladna, ha meghallaná-látná: sehol egy zenész, sehol egy hangszer, sehol egy mécses és világos van mégis és szól akár a tutti olyan minőségben, amelyben a nagy mester talán sohsem hallhatta alkotásait mondjuk a lipcsei Tamás templomban. És a kütyü még felerészt üres, ráadásul egy ma már jószerint túlhaladottan kicsi befogadókészségű szerzet.

De mindez semmiként sem lenne baj. Az én gondom az, hogy a tökéletes hangtechnikával megszólaló eszközök mit közvetítenek. Ugyanis mindannak, amit öröklétűen vagy múlandóan, mégis a nem meghatározható pillanatban közvetítenek, van egy másik mértéke, s ha azzal baj van, akkor a világ összes kütyüje sem segít - pontosabban: úgy tetszik, mintha segítene, valójában félrevezet és alábbszállítja a mércét, rontja az ízlést, megbénítja a megkülönböztetés képességét ("Tégy különbséget!")

Van tehát valami - sok mai "felhasználó" számára alig érthető - jelentősége annak, ha a "mérték" szép, múlandó és mellékesként is felfogható ruhában kerül hozzánk... Persze a legnagyobb kérdés: mit közvetít a ma tökéletes eszköz?

Egy bizonyos: hágjon delelőre a nap, legyen éjfél,

fönnáll egy Mérték, mely közösen kötelez

ám sajátja ugyancsak megvan bárkinek, úgyhogy

képessége szerint jön-megy, amerre akar.

[Hölderlin: Kenyér és bor]

Lásd-hallgasd még: ITT

A klip egy rádiószínpad előadás (Satyagraha) részlete

A zene:

Philip Glass: Satyagraha (opera)

A szöveg:

Hölderlin: Mnémoszüné; Kenyér és bor

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Csakhogy!...

Minthogy elkészült az egész "Satyagraha", egy éjszakai órában (ezek az órak igencsak alkalmasak a "megvilágosodásra") nekiültem és végignéztem-hallgattam az opuszt. Rádöbbentem, hogy roppant gyatra - legalábbis ahhoz az elképzeléshez képest, hogy rádiószínpad a "műfaj" elnevezése. Az történt ugyanis, hogy afölötti "örömömben", hogy milyen izgalmas tevékenység képet, hangot, szöveget együtt szerkeszteni, s erre milyen nagyszerű lehetőségeket kínál a számítógép - egyszerűen elveszett az arány, teletömködtem mindenféle "technikai bravúrral" és... pocsék lett. A képsor "ráült" a szövegre és a zenére, mozi lett belőle, tartalmilag talán attraktív, ám lényegében híg geg-sor - hogy tovább ne szidalmazzam.

Kidobtam hát az egészet, megtartottam néhány zenét, valamennyi szöveget, s a képeket inkább átvezető eszközként tartottam meg. Ahogy a kiállítás képeit Musszorgszkijnál az ún. promenád zene köti, vezeti át, itt promenád képsorok lépegetnek az egyik szöveg-zene kombinációról a másikra. A hang hol élő, hol felvett (rádiós). És ez a domináns! Szöveg és zene, a képek csak a tartalmas lazítás lehetőségeire maradtak meg, jókora részleteknél kép nincs is. Azt hiszem közeledik a dolog az eredeti elképzeléshez: rádiószínpad. A képpel kombinált klipek meg maradnak a YouTube-ra... A rádió számára készült Satyagraha esetében más a helyzet. Ott képek szóba sem jöhetnek (meghallgatható: ITT )A címet minden bizonnyal most is Glass opusztól kölcsönzöm majd: Naqoyqatsi avagy az élet, mint háború...