Örkény István

BEVÉGEZETLEN RAGOZÁS

Sokszor csak úgy magam elé nézek
Sokszor csak úgy magad elé nézel
Sokszor csak úgy maga elé néz
Sokszor csak úgy magunk elé nézünk---

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Valószínüleg sokan pogány kijelentéseknek minősítik az alábbiakat. A régieket bálványozzák köreinkben - ha kell, ha nem -, ide sorolhatjuk azokat is, akik régieket tolmácsolnak főként...

A maiakat gátlás nélkül szennyezi a stupid előítélet, senki se gondolja végig, hogy voltaképpen a régiek és a maiak miért érdemelnek különb-különb kíméletet.

Azután megjelenik egy-egy különben elismert, tisztelt személyiség, művész miegyéb, s furcsákat mond.

Következzék tehát néhány idézet, különösebb kommentár nélkül, de mégis a közelmúlt egyik legjelentősebb, legtudatosabb és legműveltebb muzsikusától! Engedtessék meg: mérlegelések után többnyire az igaza valószínűsíthető. Ami a magam tapasztalatát illeti, sok-sok zene hallgatása során meggyőző közelségébe kerültem a Gould "pogány" kijelentéseinek.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Glenn Gould

ˇ

1.Meg kell mondjam, hogy az én ízlésem a második bécsi iskolához és Schoenberghez vezet. Schoenberg jó néhány műve kapcsán vannak fenn­tartásaim - ezzel együtt a legnagyobb mesterek egyikének tekintem.
A Stravinsky-Bartók irányzat - a zene gépies felfogásmódja - ugyanolyan kevéssé vonzó számomra, mint a 19. század első felének hiperérzéki vonu­lata, Chopiné és Liszté. Emlékszem, húszéves lehettem, amikor Boulez egyik cikkére bukkantam, amelyet a Jean-Louis Barrault párizsi színházá­ban futó Domaine Musical egyik műsorához írt (akkoriban ő volt ott a ze­nei igazgató). A koncert olyan műsorszámokból állt, amelyeket ő az egész zenetörténet legfontosabb alkotásainak tartott. Ha jól emlékszem, köztük volt a Musikalisches Opfer hatszólamú Ricercare-ja, ami nyilvánvaló remek­mű, valamint a Nagy fúga. Talán volt valami a kettő között is, nem emlék­szem pontosan. Aztán ott volt az egyik kedvencem, Schoenberg Kamaraszimfóniája (op.9). Meg valami Debussy-darab - elég jellemző, hogy nem tudom felidézni, micsoda -, valamint Messiaen. Végül pedig magától Bouleztől volt egy darab, és azt hiszem, Webern kilenc hangszerre írt Koncert­je (op.24) is szerepelt.
Ami felbőszített, az nem is annyira a darabok kiválasztása - a Messiaen-on kívül valóban nagy művek voltak -, hanem inkább a „remekmű" fogal­ma, az, hogy a zene története csúcsok és mélypontok sorozatából áll. Éle­tének utolsó évtizedében Strauss egy új, komoly, súlyos dimenzióval gazdagította zeneszerzői eljárásmódját - de egész biztosan nem azért, mert azt mondta magának, hogy most aztán majd jelentősebb remekműveket fog komponálni, mint amilyeneket a 19. század végén írt. Tökéletesen té­ves az a gondolat, hogy Straussnak negyvenéves korára befellegzett. Még azt is állítanám, hogy az egyik első nagy neoklasszikus mű, a szó legjobb értelmében, Strauss Úrhatnám polgárja; összehasonlíthatatlanul jobb, mint ez a Stravinsky-féle bazáráru, A katona története - amely egyébként hat év­vel később született!

[Glenn Gould: Egyáltalán nem tartom magam különcnek; Holnap Kiadó, 2007. 193-94. oldal]

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

2. Meg kell vallanom, hogy ha alkalmam nyílik néhány szót mondani arról, mit szeretek és mit nem a zenében, ennek a kísértésnek soha nem állok el­len. Ez különösen igaz a modern zenére, mert az minden korszakban a leg­vitatottabb társalgási téma a zenészek között. A kortárs zenében a saját íz­lésem arra felé húz, amit általában a legradikálisabb forradalomnak szokás tekinteni: a 20. századi bécsi iskolához.
Úgy vettem észre, hogy ennek az iskolának a nagy komponistáinál (Ar­nold Schoenberg, Anton Webern, Ernst Krenek) a zenei lehetőségek olyan felfogását láthatjuk, amelynek alapján egyszerre lehettek a német klasszi­kus és romantikus zene (Mozart, Beethoven, Schubert, Brahms, Wagner, Mahler, Richard Strauss) nagy tradíciójának logikus folytatásai, valamint restaurátorok is, akik a reneszánsz és a barokk számos, hosszú ideje sutba dobott eszméjét alkalmazták a gyakorlatban a 20. század zenéjében. Ebben a tekintetben Schoenbergnek nem kisebb az érdeme, minthogy nagyon vi­lágosan megértette a klasszikus polifónia problémáját: a zenéjében első íz­ben látjuk feltámadni a tiszta ellenpont tudományát, amely Bach óta két­ségkívül semmilyen zenében nem jelent meg ilyen erőteljesen. Miközben folytatta az irányú kutatómunkáját, hogy minél nagyobb kontrapunktikus szabadságra tegyen szert, Schoenberg fokozatosan elhagyta a tonális har­mónia rendszerét. Eleinte csak minél több kromatikát igyekezett oltani a zenéjébe. Végül azonban rájött, hogy az új zene harmóniai követelményei­nek csak olyan harmóniai szervezőrendszer segítségével lehet eleget tenni, amely - részben legalábbis - az „atonalitás" lehetőségeit alkalmazza. Csak­hogy, mint mindig, a polifonikus zenének önmagában kell élő egységet al­kotnia. Schoenberg 1924-ben kezdett el a tizenkétfokú rendszer szerint komponálni, ez volt az ő megoldása erre a problémára. Hogy ez milyen mér­tékben sikerült, afelől senkinek nem lehet kétsége, aki megértette, micso­da zseni munkálkodik az olyan remekművekben, mint a Harmadik és a Ne­gyedik vonósnégyes.
Véleményem szerint Anton Webernnek jutott a szerep, hogy Schoenberg újraélesztő hatását tovább vigye. Webern művészetére az a megközelítés jellemző, amely minden nem abszolút lényegeset kiiktat, amely a legmesszebbmenőkig gazdaságos eszközhasználatot kíván, s amely ugyanakkor a leggazdagabb és legszebb polifóniát teremti meg, elképesztően közvetlen zenei nyelvezettel, amely mégis a legmegindítóbb és legkifejezőbb zene, amit valaha írtak.
Mindez számomra egyébként egy elsőrendűen fontos kérdésbe torkol­lik: lehet-e, és meddig lehet tovább menni ebben az irányban?
Zárójelben: repertoárom tartalmazza Schoenberg, Berg és Webern összes zongoraművét. Ezek jó részét koncerten is játszottam, akárcsak Ernst Krenek Harmadik szonátájának kanadai bemutatóját (Toronto, 1951. január).
Tájékoztatásképpen:
A legnagyobb modern zeneszerzők: Arnold Schoenberg, Anton Webern.
A leginkább túlbecsült modern zeneszerzők: Bartók Béla, Igor Stravinsky.

[I. m. 210-11. oldal]

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Rendkívül súlyos, megalapozott szavak.

S ha ehhez hozzávesszük Gould véleményét Mozartról, akkor nagyonis ideje meggondolni: a nagy bálványokat és a jelen nagy alkotóit ideje lenne azonos mércével megítélni.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

A folyamat jellegének magyarázatául egy személyes tapasztalat.

ˇ

Hosszú időn át elbűvölt

Cecilia Bartoli hangja. Mindaddig, amíg egy alkalommal a Mezzo televízióban Bryn Terfellel közös koncertjét meghallgattam. Világossá lett, hogy Bartolinak ugyan nagyszerű hangszer van a torkában, de személyisége unalmas pózolásoktól terhes, s végül mindent tökéletesen egyformán interpretál. Ott állt mellette ez a kétmétert pedző "szakadt" zseni, akinek minden előadott darabja új, stilárisan intelligens, egyszerűen: okos.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

És akkor - nem véletlenül - idézném Ovidius Metamorphoses-ének részletét a 12. énekből (A görögök Aulisban):

Áll a világ közepén egy hely, föld, tengeri tajték
s égbeli tájak közt, hármas-birodalmi határul;
innen, akármi esik, bárhol, noha távoli tájon,
látni lehet, s nyílt fülbe hatol bárhonnan a szózat:
Famáé ez a tér, s a torony tetején a tanyája,
számtalan ott a bejárat, ezer rés nyílik a házon,
elreteszelt kapu egy küszöbét se borítja lakának:
éjjel-nappal tárt: fala bongó-hangzatú érc-fal,
zúg és zeng, szavakat vesz s vall: ismétli, amit hall;
nincs mélyén nyugalom, zuga nincs, ami hangtalan állna,

nem zsivajog mégsem, susmorgás kél csak a mélyben,
mint mit a tengerről hallhat, ha ki messze figyel rá,
s mint amilyen hangot, ha sötét felhők seregével
ver zivatart Jupiter, küld végül a távoli dörgés.
Csarnoka telt, népség jön-megy, bolyog, imbolyog ebben:

szó, igaz és hazudott vegyesen, teng-leng a teremben,
kósza, riadt hírek, zavaros szavak ezrei szállnak;
itt az üres füleket telecsorrantják csevegéssel,
ott hordják ismét szanaszét, s nő folyton a költött
kósza beszéd; viszi messze neszét s megtoldja, ki hallja.
Ott a Hiszékenység, a hamarszivü Rászedetéssel,
ott van a Káröröm is, Félszek riadott sokasága,
rögtöni Lázadozás, kétes-forrásu Susorgás.
Ő maga meg, mi egén, vizeken, s mi megeshet a földön,

mindent lát, s a világ kerekét kémlelve kutatja.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Ez a részlet ihlette Beat Furrer osztrák zeneszerző Fama című kompozícióját, amelyet 2005-ben a Donaueschingeni Zenei Napok keretében mutattak be...