Tuesday, October 28, 2008

Az utolsó "tekercs"...
ˇ
Korányi Tamás rádiószínpada
a Sanyi és Aranka Színházban [1093 Mátyás u. 9. ~ programok: ITT ]

2008. október 28-án, kedden este 7 órakor

A műsor hangfelvétele hallgatható: ITT

A címet Beckett színpadi művétől kölcsönöztem, a mű szövege is szerepel az esten.


Miért rádiószínpad? ~ Mert mindenekelőtt a hang dominál - szöveg és zene egyaránt. Persze annyiban enged a színpad követelményeinek, hogy valamelyes látványt is nyújt. Az előadás teljes idejében Cage filmje (One11) "pereg" a vásznon, kizárólag fényekből és árnyakból álló film, színek sincsenek. Viszont szól egy nagyszerű, meditációra serkentő Cage kompozíció: a 103. A kép állandó, a zene pedig a többi hangzás között bújkál, hol előjön, hol kíséri a szöveget, máskor meg más zenéknek adja át a helyet. A szövegek részben rádióműsorként hangszórókban szólalnak meg, máskor élő előadás formájában. A hangrögzítés és a szabad szövegmondás konverzál végig az előadás során. A szövegek az ember sorsával, gondolkodásával (annak tévedéseivel és szomorúságával) bajlódnak. Gondolkodók és művészek, filozófusok és költők, zeneszerzők és egy rádiós "műsorcsináló" találkozása ez az este.

A szövegek:
ˇ
1. Tandori Dezső: Lábon vett filozófia (Ununk-e mindent; Egy)
2. Kierkegaard: Az ismétlés; Vagy-vagy
3. John Cage: Portré-beszélgetések; interjúk
4. Ingeborg Bachmann: Elidegenedés; A kimért idő
5. Shakespeare: Hamlet
6. Karafiáth Orsolya: A nappal versei/5. Miféle ébredésben
7. Oravecz Imre: A hopik könyve (Két beszélő)
8. Samuel Beckett: Az utolsó tekercs
*****************************
A zenék:
ˇ
1. John Cage: 103
2. Yeeon Lo: Portrait of Timbre as a Wild Wooddove
3. Alfred Schnittke: Gogol Suite; Labyrinths
4. Giacinto Scelsi: Mantram
5. Stefano Scodanibbio improvizációi Scelsi szerzeményeire
6. Marco Antonio Guimaraes: Mapa
7. Philip Glass: Koyaanisqatsi
8. Beethoven: Missa solemnis

*****************************************************

Az utolsó „tekercs”…

Rádiószínpad ~ Teljes szöveg

Szellemesebbet nem tudok, legyen az első rész címe ez. Mivel megígértem - bár jószerén unom, hogy ezt akkor be is kell tartani, vagyis hogy vannak ezek a görcsös kötelesség­fogalmak -, sorolni kezdem, a teljesség igénye nélkül messze-messze, mire mondjuk, hogy „unom, unjuk", s mi min­den egyebet jelent ez a mindközönséges una­lomnál, igencsak mást, mint ami az unatkozás.
Míg ezt írom, madaramnak rádió szól, slá­gerek, pop-rock, és ezt például - az ilye­nek sokaságát - rettenetesen és natúr unom. Nem unom viszont madaramat, aki miatt az egész van. Nem unom, mert ámulatosnak tar­tom, hogy egy veréb, aki végső soron (bár idomultak „hozzánk" e lények) nem ilyen koordináták közt élne, elvárja reggel fél hétkor, hogy rázárják (rácsukják) az ajtót, és szóljon ez a zene, amire ő cserreg-fecseg-dalol, a zene, melyet én nagyon unok. Mondhatom itt, unom... mert valaha talán kedveltem az efféle zenéket. Ma nem. Ret­tentő dömpingjüket azonban már nem unom, hanem...
És itt jön, amit hazautamon végiggondol­tam. Mi mindent jelent, hogy „unom".
Egyrészt: meguntam. Másrészt... de inkább folytatom ömlesztve. Utálom; hallani nem akarok róla; nem érdekel (már, s ez a válto­zat a klasszikus „unom" kifejezés); idegen tőlem; nem érek rá; nem fontos (nem eléggé fontos) nekem; borzadok tőle; kész gyöt­relem a számomra; restelem magam a másik illető miatt is, akitől hallanom kell... igen, és még soktucatnyi értelmezés adódik. Unalmas azonban az ilyen összefoglalás is, mert...
...nem vezet sehova; öncélú; semmi közünk vele egymáshoz és a többi.
Tehát ez se megy. (Attól azért még senki­nek se lenne joga belezavarni villanyóra-ellenőrzéssel etc; magamnak se volna jogom, hogy madaram kedvéért zenével tegyem tönk­re az íráshoz szükséges csendet; a telefon nem szólalhatna meg; nem jöhetne senki, csengetve; még a postás is teher, jó, hát ha nem hoz pár praktikus ezt-azt... Nem szeretem, unom az efféle vicceket. De amit zárójelben felsoroltam, az „unom" változa­ta, annak ellenére, hogy nem vonatkozik okvetlenül a...
[Tandori Dezső: Lábon vett filozófia (Ununk-e mindent?)]
***********************************************
Itt vagyok, és nincs mit mondanom. Ha önök közül bárki meg akar érkezni valahová, az inkább menjen el, bármikor. Minekünk csend kell; a csendnek meg az,hogy tovább beszéljek. Csak egy kicsit lökj meg egy gondolatot: tüstént összeroskad; de az, aki lök és az, akit lök, létrehozza a szóváltás nevű szó­rakozást. Mi is kipróbáljuk?... De úgy is dönthetünk, hogy nem lesz szóváltás. Ahogy tetszik. Itt viszont vannak csendek, és a csend a szavak segítségével születik meg… Nincs mit monda­nom, és ezt mondom.,, vágyom rá, és ez a költészet...
[John Cage: A csend]
**********************************************
Először kényelmesen és otthonosan berendezkedünk laká­sunkban, így van egy biztos pont, ahonnan előmerészkedhe­tünk, egy biztos rejtekhely, ahová visszahúzódhatunk, hogy zsákmányunkat egyedül fogyasszuk el, amit roppant fontos­nak tartok, mivel e tekintetben hasonlítok a ragadozókra: ha figyelnek, nem tudok enni; ezután megismerkedhetünk a város nevezetességeivel. Ha az ember hivatásos utazó vagy futár, akinek célja mások példáját követve mindent megízlelni, vagy a nevezetességeket a naplójába feljegyezni, a saját nevét pedig az utazók nagykönyvébe bejegyezni, akkoriondinert fogad, és négy grosniért egész Berlint megnézi. Ily módon pártatlan szemlélővé válik, akinek a kijelentéseit még egy rendőrségi jelentésben is hitelesnek kell tekinteni. De ha útjának nincs határozott célja, akkor csak sodródik az eseményekkel; időn­ként olyat lát, amit más nem; lehet, hogy elkerüli figyelmét a legfontosabb; de az is megeshet, hogy éppen olyan véletlen élményben lesz része, melynek csak számára van jelentősége. Az ilyen gondtalan kószálónak általában nincs semmi lényeges közölnivalója, de ha mégis beszélni kezd, könnyen veszélyez­tetheti a becsületes emberek róla, vagyis tisztességéről és erkölcsösségéről kialakított korábbi jó véleményét.
[Søren Kierkegaard: Az ismétlés]
******************************************************
Ha valami nem tetszik, legelőször azt kérdem, vajon miért nem tetszik nekem az a valami. Egyhamar rájön az ember, hogy ennek nincs oka. Ha legyőzzük nemtetszésünket, a világ nyitottabbá válik. Minden dolog szép, feltéve, ha nincs bennünk a tetszés-nemtetszés képzete.
[John Cage: Portré (film)]
***************************************************
Én már nem tudok fákat látni a fákban.
Az ágaknak nincs levelük, mit a szélbe tartanának.
A gyümölcsök édesek, de szeretetnek híján.
Még csak jól sem lakatnak.
Mi lesz ebből, mondd?
Szemem elől menekül az erdő,
fülem elől a madarak szájukat csukják,
rét nekem nem lészen ágyam.
Elteltem az idővel
és éhezem rá.
Mi lesz ebből, mondd?
Éjjel tüzek fognak égni a hegyeken. Elinduljak-e, közeledjem-e újra mindenekhez?
Én már egyetlen útban sem tudok utat látni.
[Ingeborg Bachmann: Elidegenedés]
************************************************


Ha férjhez mégy, ím, ez átkot adom jegyajándékul: légy bár oly szűz, mint a jég, oly tiszta, mint a hó: ne menekülhess a rágalom elől. Vonulj kolostorba; menj; Isten veled. Vagy, ha okvetlen férjhez kell menned, menj bolondhoz, mert okos ember úgyis tudja bizony, miféle csudát szoktatok csinálni belőle. Zárdába hát; eredj, hamar pedig. Isten veled.
[Shakespeare: Hamlet]
***************************************************
Házasodj meg, meg fogod bánni; ne házasodj meg, azt is meg fogod bánni; házasodj vagy ne házasodj, mind­kettőt meg fogod bánni; vagy megházasodsz, vagy nem, mindkettőt megbánod. Nevess a világ ostobaságain, meg fogod bánni; sirasd el, azt is meg fogod bánni; nevess a világ ostobaságain vagy sirasd el, mindkettőt meg fogod bánni; vagy nevetsz a világ ostobaságain, vagy elsiratod őket, mindkettőt megbánod. Bízzál egy lányban, meg fogod bánni; ne bízzál benne, azt is meg fogod bánni; bízzál egy lányban vagy ne bízzál benne, mindkettőt meg fogod bánni; vagy bízol egy lányban, vagy nem, mind­kettőt meg fogod bánni. Akaszd fel magad, meg fogod bánni; ne akaszd fel magad, azt is meg fogod bánni; akaszd fel magad vagy ne akaszd fel magad, mindkettőt meg fogod bánni; vagy felakasztod magad, vagy nem, mindkettőt meg fogod bánni. Ez, uraim, minden élet­bölcsesség foglalata. Nemcsak egyes pillanatokban szem­lélek mindent az örökkévalóság módján, mint Spinoza mondja, ha­nem állandóan az örökévalóság módján vagyok. Sokan azt hiszik, hogy ők is így vannak, ha ezt vagy azt megtéve, egyesítik, vagy közvetítik ezeket az ellentéteket. Ez azonban félre­értés; mert az igazi örökkévalóság nem a vagy-vagy mö­gött, hanem előtte van.
[S.Kierkegaard: Vagy-vagy]
******************************************************

Sohasem voltam vidám; és mégis mindig úgy tűnt, mintha öröm kísérne, mintha az öröm könnyű géniuszai táncolnának körülöttem mások számára láthatatlanul, én azonban, kinek szeme gyönyörtől sugárzott, mintha láttam volna őket. S ha elmegyek az emberek mellett vi­dáman és boldogan, mint egy isten, és irigylik tőlem bol­dogságomat, csak nevetek; mert megvetem az embereket, és bosszút állok. Sohasem kívántam, hogy bárkivel is igazságtalanságot kövessek el, mégis mindig úgy tűnt, mintha mindenkinek, aki közelembe került, bántódásban és igazságtalanságban lett volna része. Ezért ha azt hallom, hogy egyeseket hűségükért és becsületességükért magasz­talnak, csak nevetek; mert megvetem az embereket és bosszút állok. Sohasem keményedett meg szívem egyet­len emberrel szemben sem, ám ha éppen a legmeghatódottabb voltam, mindig azt a látszatot keltettem, mintha szí­vem minden érzéstől idegen és elzárkózott lenne. Ezért ha azt hallom, hogy egyeseket jó szívükért dicsérnek, és azt látom, hogy szeretik őket mély és gazdag érzelmeikért, csak nevetek; mert megvetem az embereket, és bosszút állok. Ha azt látom, hogy átkoznak és undorodnak tőlem, ha gyűlölnek hidegségemért és szívtelenségemért: csak nevetek, s haragom jóllakik. Mert ha a jó emberek rá tud­nának venni, hogy valóban ne legyen igazam, hogy való­ban igazságtalanságot kövessek el — igen, akkor máris elvesztem.
Ez az én balsorsom; állandóan a halál angyala kísér, és nem a kiválasztottak ajtaját hintem meg vérrel, jelezvén, hogy elmenjen mellettük, nem, éppen az ő ajtóju­kon fog belépni — mert csak az emlékezés szeretete boldog.
A bor nem üdíti fel többé szívemet; a kevés bánatossá tesz; a sok — búskomorrá. Lelkem bágyadt és erőtlen, hiába sarkantyúzom a vággyal, erőtlen már, nem tör többé királyi módon a magasba. Minden illúziómat el­vesztettem. Hiába próbálom odaadni magam az öröm végtelenségének, nem tud felemelni, helyesebben én nem tudok felemelkedni. Hajdan csak intenie kellett, s én máris könnyen, frissen és szabadon emelkedtem fel. Ha lassan lovagoltam az erdőn át, úgy tűnt, mintha repülnék; most ha lovam tajtékozva száguld, úgy érzem, nem jutok tovább. Magányos vagyok, mindig is az voltam; elha­gyatott, nem az emberektől, mert ez nem fájna, hanem azoknak a vidám géniuszoknak az öröme is elhagyott, akik mindig nagy csapatban fogtak körül, akik mindenütt találtak ismerősöket és mindenhol megmutatták számom­ra a lehetőséget. Ahogy az ittas ember gyűjti maga köré az ifjak dévaj csapatát, úgy sereglettek körém ők, az Öröm tündérei, s nekik szólt nevetésem. Lelkem elvesz­tette a lehetőséget. Ha valamit kívánnék, az nem gazdag­ság vagy hatalom lenne, hanem a lehetőség szenvedélye, az a szem, mely mindenhol örök fiatalsággal, örök izzással látja meg a lehetőséget. Az élvezet megcsal, a lehetőség nem. És vajon melyik bor ily habzó, ily illatozó, ily része­gítő!
[S. Kierkegaard: Vagy-vagy]
*****************************************************

Nehezebb napok jönnek.
Az égalján láthatóvá válik a
visszavonásig kimért idő.
Közel a perc, hogy bekösd cipőd,
s kutyáid visszaűzd a parti tanyákra.
Mert halaid bele-gyomra hideggé
dermedt a szélben. Csillagfürtjeid
fénye gyéren pislákol. Ködben kémlel
szemed: az ég alján láthatóvá válik
a visszavonásig kimért idő.
Kedvesed odaát homokba süpped,
lobogó hajáig gyűlik,
szavába vág,
elhallgattatja,
halandónak találja
és búcsúra késznek
minden ölelés után.
Ne nézz körül. Kösd be cipőd.
Űzd vissza kutyáid.
Halaid szórd a tengerbe.
Oltsd el csillagfürtjeidét!
Nehezebb napok jönnek
[I. Bachmann: A kimért idő]
*********************** **********************************


Tulajdonképpen semmit sem szeretek. Nem szeretek lovagolni, ez túlságosan erős mozgás; nem szeretek járni, ez túlságosan megerőltető; nem szeretek lefeküdni, mert akkor vagy fekve kellene maradnom, és ezt nem szeretem, vagy ismét fel kellene kelnem, és ezt sem szeretem. Sum­ma summarum: tulajdonképpen semmit sem szeretek.
~~~~~~~~~~~~~
Mi a költő ? Szerencsétlen ember, aki mély kínokat rejt szívében, de ajkai úgy vannak formálva, hogy miközben sóhajok és kiáltások hagyják el, mindez úgy hangzik, mintha szép muzsika lenne. Sorsa hasonló ama szeren­csétlenekéhez, akiket Phalarisz bikájában lassú tűzön kínoztak, üvöltözésük azonban nem juthatott el a türannosz fülébe, hogy rémítse őt, számára ez édes muzsikának hangzott. S az emberek összesereglenek a költő körül, és így szólnak hozzá: Énekelj majd ismét, vagyis: bárcsak új fájdalmak gyötörnék lelked, ajkad bár mindig úgy szól­na, mint ez idáig; mert a kiabálás csupán rémítene minket, de a muzsika, az kedves. És előlépnek a kritikusok, mond­ván : így helyes; így kell lennie az esztétika szabályai sze­rint. A kritikus természetesen szakasztott mása a költő­nek, csak nincsenek kínok a szívében és muzsika az ajkán. Lásd, ezért inkább disznópásztor lennék Amagerbrón, kit megértenek a disznók, semmint költő, kit félreértenek az emberek.
[S. Kierkegaard: Vagy-vagy]
*****************************************************
Melletted tudtam így aludni –
ilyen tisztán és éberen.
Azóta csak fáradt vagyok
az összefüggő éjeken.
Képek, ha vannak, érthetőek.
Ha most kéred, még elmesélem.
Üzenve ágyakon keresztül:
miféle álom - ébredésben.
[Karafiáth Orsolya: Miféle ébredésben]
************************************************************************

„Minél idősebb az ember, minél jobban ért az élethez, minél jobban tudja élvezni a kellemest és a hasznost, egyszóval: minél inkább megismeri a dolgokat, annál kevésbé lesz elé­gedett. Maradéktalanul, tökéletesen és minden tekintetben elégedettek sohasem leszünk; hogy csak bizonyos mértékben legyünk azok, nem is éri meg a fáradtságot, ezért sokkal jobb teljesen elégedetlennek lenni. S aki mindezt alaposan átgondolta, biztosan igazat ad nekem abban, hogy az ember életében sohasem adatik meg, még egy puszta fél órára sem, hogy minden szempontból abszolút elégedett legyen. Talán nem kell mondanom, hogy ehhez ruhánál és élelemnél né­mileg több szükségeltetik. Egyszer már egészen közel jártam ehhez az állapothoz. Egy reggel szokatlanul jól ébredtem, jó közérzetem a délelőtt folyamán minden várakozásom ellenére csak erősödött. Jókedvem pontban egy órakor a tetőfokára hágott, s éreztem azt a szédítő maximumot, amit nemhogy egy szokványos, de még egy poétikus hőmérő sem tud ki­mutatni. A test elvesztette földi súlyát, mintha nem is lenne, mert minden szerv boldogan végezte feladatát, minden ideg önmagában és az egészben is gyönyörködött, miközben az erek lüktetése - mint a szervezet nyugtalansága - csak a pillanat kéjére emlékeztetett. Járásom lebegő volt; nem mint a levegőt átszelő és a földről felröppenő madarak repülése, hanem mint a vetést borzoló szélfuvallat, mint a tenger vágyat ébresztő ringása, mint a felhők álomszerű vonulása. Lényem maga volt az áttetszőség, hasonlatos a tenger feneketlen mélyéhez, az éj önelégült hallgatásához, a dél magányos csendjéhez. Lelkemet minden hangulat dallamos visszhanggal töltötte be. Minden gondolat boldog ünnepélyességgel kínálta magát, a bolondos ötlet ugyanúgy, mint a legragyogóbb eszme. Az érzéseket már keletkezésük előtt sejteni lehetett, így bennem keltek életre. Mintha az egész létezés belém szeretett volna, s létem előtt minden vészterhes szemlén reszketett; minden előjellé változott, s rejtélyesen átszellemült míkrokozmikus üdvözültségemben, mely mindent, még magát a legkelle­metlenebbet, a legunalmasabb észrevételt, a visszatetsző látványt és a legkínosabb összetűzést is átlényegítette. Mint mondottam, pontosan egy órakor értem a csúcsra, s amikor a csúcsok csúcsát megsejtettem, hirtelen valami szúrást éreztem a szememben; hogy egy szempilla, egy pihe vagy egy por­szem okozta-e, nem tudom. Azt viszont igen, hogy abban a pillanatban a kétségbeesés mélyére zuhantam. Aki egyszer már átélte ezt az emelkedett állapotot, és ide eljutva azzal az alapvető kérdéssel foglalkozott, hogy lehetséges-e egyáltalán a feltétlen elégedettséget elérni, könnyen megfogja ezt érteni. Azóta minden reményt feladtam, hogy valaha is abszolút módon és minden tekintetben elégedett legyek; feladtam az egykor dédelgetett álmot, hogy ha nem is állandóan, de legalább egy-egy pillanatra elégedettnek érezzem magamat.
[S. Kierkegaard: Az ismétlés]
*********************************************************

Hopi ifjú mondja:
bőröm feszes,
karom izmos,
derekam egyenes,
szemem, mint a sasé,
egy lövéssel leterítem az őzet,
ha kell, egész álló nap kapálok,
a kivabeli létrát könnyedén meghágom,
a hidegre fittyet hányok, a táncot jól bírom,
a labdajátékban jeleskedem,
tekintetükkel simogatnak a lányok,
az ágyban utolérhetetlen vagyok,
elmém, mint az obszidián-késpenge, éles,
de lelkem kiégetetlen, fénytelen, üres agyagkorsó

Hopi aggastyán mondja:
bőröm ráncos,
karom vézna,
derekam hajlott,
látásom, mint a bagolyé nappal,
az őzet elhibázom,
kapálni csak módjával tudok,
a kivabeli létra engem megziháltat,
az én helyem a tűz mellett van,
a tánc már nem nekem való,
a labdajátékot csak nézőként élvezem,
az asszonyok elfordulnak, ha meglátnak,
az ágyban hasznavehetetlen vagyok,
elmém, mint a törött nyílhegy, tompa,
de lelkem kiégetett, fényes, tele agyagkorsó.
[Oravecz Imre: A hopik könyve (Két beszélő)]
********************************************************
A Zen-ben van egy mondás: ha valami két percen át unalmas, próbáld ki négy percig. Ha még mindig unalmas, akkor nyolc percig, tizenhatig, harminckettőig, és így tovább. Egyszer csak felfedezed, hogy nem is unalmas, hanem nagyon is érdekes.”
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
„Suzuki doktor ezt mondta: Mielőtt a Zen-t tanulmányozzuk, az emberek emberek és a hegységek hegységek. Amikor a Zen-t tanul­mányozzuk, a dolgok összezavarodnak, nem tudjuk pontosan mi micsoda és ki kicsoda. Miután a Zen-t tanulmányoztuk, az em­berek emberek és a hegységek hegységek. Az előadás után vala­ki megkérdezte: Suzuki doktor, mi a különbség abban, hogy az emberek emberek és a hegységek hegységek a Zen tanulmányozása előtt, illetve hogy az emberek emberek és a hegységek hegységek a Zen tanulmányozása után? Suzuki igy válaszolt: Mondhatni nincsen különbség, csak mintha a lábunk valamennyire elszaba­dult volna a földtől. - Nos, a zene tanulmányozása előtt az emberek emberek és a hangok hangok. Amikor tanulmányozzuk a zenét, a dolgok nem világosak. A zene tanulmányozása után az emberek emberek és a hangok hangok, de most mintha a lábunk kissé elszabadult volna a földtől. Gondoljuk meg: melyek a fontos kérdések. Fontos kérdés, hogy mi az, ami nem éppen szép, tehát csúnya, nem éppen jó, tehát gonosz, nem éppen igaz, tehát illúzió. Emlékszem: Morton Feldman árnyékokról beszélt. Azt mondta, hogy a hangok nem hangok, hanem árnyékok. Nyilvánvalóan hangok, de éppen ezért árnyékok; minden valami a semmi visszhangja. Az élet nagyon hasonlít egy-egy Morton Feldman szerzeményre...
[John Cage: Portré (film)]
*********************************************************

Ma harminckilenc éves vagyok, szilárd, mint egy híd, kivéve régi gyengémet, s minden okom megvan rá, hogy azt higgyem, értelmileg is kis híján a... (habozik) a hul­lám tarajára értem. A magasztos alkalmat ezúttal is, mint az utóbbi években mindig, nyugodtan, a Lebujban ünnepeltem. Senki. A tűz előtt ültem, behunytam a sze­mem, s kiválogattam a magot a pelyva közül. Néhány feljegyzést írtam egy boríték hátára. Boldog voltam, hogy visszatérhettem az odúmba, s visszabújhattam régi rongyaimba. Megettem, sajnálattal vallom be, három banánt, s csak nehezen tartóztattam meg magam egy ne­gyediktől. Méreg az én állapotomban. (Hevesen) Le kell szokni róla! (Szünet) Az új világítás az asztalom fölött sokat lendít a dolgon. A körülöttem sűrűsödő sötétség miatt nem érzem magam egészen egyedül. (Szünet) Bizonyos értelemben. (Szünet) Szívesen kelek föl, s kerü­lök egyet, hogy utána visszatérhessek ide... (habozik) hozzám. (Szünet) A mag. Lássuk csak, mit is értek azon, hogy „mag", értem rajta... (ha­bozik) azt hiszem, azokat a dolgokat értem rajta, ame­lyek megérik a fáradságot még akkor is, ha már az egész por - az én egész porom szétszóródott. Behunyom a sze­mem, s megpróbálom elképzelni.
Micsoda rendkívüli csönd van ma este, fülelek, de még a szellő rezdülését sem hallom.”




Leszáll a hegyről a homály,
Fakul az ég kék ragyogása,
Lassan csöndesül a táj...
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

...az elmúlt évben, remélem, eljövendő Öregkori tekintetemmel, ott van természetesen a csator­naparti ház, ahol anyám elszenderedett a késő őszben, hosszú viduitás után.. és a... elszenderedett a késő őszben, hosszú viduitás után, és a...
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
„Vi-du-i-tás… „Állapota vagy helyzete an­nak, aki özvegy, vagy özvegyen marad." Aki özvegy, vagy özvegyen marad...? Özvegy... öz­vegy... özvegység … „Az özvegység sűrű fáty­lai... Özvegy: állatnév, egy madár neve... Özvegy pin­tyőke vagy szövőmadár... A hímek fekete tollazata..." Özvegy pintyőke!
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

...pad a malomárok mellett, ahonnan lát­hattam az ablaka üvegét. Ott ültem a korbácsoló szél­ben, s kívántam, hogy végre meghaljon. (Szünet) Jófor­mán senki, csak néhány megszokott járókelő, cselédek, gyerekek, öregek, kutyák. Végül már jól ismertem őket. Persze csak látásból. Főképp egy fiatal, barna szépségre emlékszem, a bőre fehér, mint a keményítő, a melle igézetes, nagy gyerekkocsit tolt, a kocsi ernyője fekete, mint a ravatali drapéria. Valahányszor rápillantottam, a sze­me mindig rajtam függött. Mégis, amikor kaptam ma­gam, és megszólítottam, anélkül hogy bemutattak volna neki, megfenyegetett, hogy rendőrt hív. Mintha bizony kárt akartam volna tenni az erényeiben! (Nevetés) Mi­lyen szép arca volt! Micsoda szeme! Mint a... (habozik) ...krizolit! (Szünet) Szóval... (Szünet) Ott voltam, ami­kor... a kárpit legördült, az a piszkos, gesztenyeszínű izé, ami letekeredik: éppen labdát akartam dobni egy kis fehér kutyának, igen, így történt. Isten tudja, miért, fel­néztem: ott volt. Nos hát, befejeződött.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Meghallgattam ezt a szegény kis hülyét, akinek harminc évvel ezelőtt képzeltem magam, alig bírom elhinni, hogy valaha is ekkora tökfilkó lehettem. Legalább ennek vége, hála istennek. (Szünet) Micsoda szeme volt! Minden ott volt, az egész... Minden ott volt, az egész dög planéta minden fénye, homálya, éhsége és dúskálása a... (habozik) századoknak! (Szünet. Felkiált) Igen! (Szünet. Keserűen) Hadd fusson! Jézusom! Elvonhatta volna kedvenc tanulmányaitól! Jézusom! (Szünet. Bele­fáradva) Elvégre lehet, hogy igaza volt. (Elmereng Nincs mit mondanom, még annyit se, hogy nyekk! Mi ma egy év? Kérődzöm, és dugulásom van. (Szünet) Fanny eljött egyszer vagy kétszer. Öreg ringyó, árnyéka önmagának, sovány, mint a csontváz. Sokra nem mentem, de mégis jobb volt, mintha csak a lába kö­zé rúgtam volna. Utoljára nem ment olyan rosszul. Hogy szuperálsz ebben a korban, kérdezte tőlem. Azt fe­leltem, hogy egész életemben neki tartogattam magam. (Szünet) Egyszer vecsernyén is voltam, mint rövidnad­rágos koromban.

Leszáll a hegyről a homály,
Fakul az ég kék ragyogása,
Lassan elcsöndesül a...
(Köhögési roham fogja el. Alig hallhatóan)
... táj Elalszik minden nemsokára.
(Pihegve) Elaludtam, és leestem a padról. (Szünet) Néhányszor eltöprengtem éjszaka, vajon egy utolsó erő­feszítés nem volna-e... (Szünet) Elég! Ürítsd ki a palac­kodat, és feküdj le. Vedd elő holnap ezeket a hülyesé­geket. Vagy hagyd abba. (Szünet) Támaszkodj a párná­idnak, éld bele magad a sötétségbe, és csapongj. Menj ki a völgybe karácsony este magyalt szedni, azt a piros bo­gyósat. (Szünet) Menj ki megint egy vasár­nap reggel, a ködben, állj meg, és hallgasd a harangszót. (Szünet) És így tovább. (Szünet) Menj ki megint, menj ki megint. (Szünet) Ez az egész régi nyo­morúság.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~


...egrest szedett. Ismét elmondtam, hogy reménytelennek látom, hogy nem érdemes folytat­ni, ő bólintott, de nem nyitotta ki a szemét. (Szünet) Kértem, hogy nézzen rám, és néhány pillanat múlva... (szünet) néhány pillanat múlva valóban rám is nézett, de a nap miatt a szeme olyan keskeny maradt, mint egy rés. Föléje hajoltam, hogy árnyékot vessek rá, erre kinyitot­ta. (Szünet) A szeme befogadott. (Szünet) A nádasba sodródtunk, a bárka a nád közé szorult. Ó, hogy sóhaj­tott, hajladozott a nád, ahogy a bárka orra közibe fúródott! (Szünet) Rátapadtam, az arcom a melle közt, a ke­zem a testén. Úgy maradtunk, fekve, mozdulatlanul. De alattunk minden ringott, és minket ringatott, szelíden, föl-le, jobbra-balra. (Szünet. Krapp ajka hangtalanul mo­zog) Elmúlt éjfél. Soha ilyen csöndet. Úgy rémlett, a föld lakatlan. (Szünet) Itt befejezem ezt a tekercset! Talán már elmúltak java éveim. Amikor még volt esély a boldogságra. De nem kell többé. Nem kell többé.
[Samuel Beckett: Az utolsó tekercs]

*******************************************

3 comments:

Anonymous said...

Nekem óriási élmény volt Pécsett - aki teheti, mindenképp nézze meg! Friedrich Uta (Rádió Mi;))

Korányi said...

Köszönöm; örülök, hogy tetszett, jól esik, hogy megírtad...

gyori said...

Valóban hatalmas élmény volt! Köszi!


Győri Miklós // Fúzió Rádió