Philip Glass és a Naqoyqatsi


Most, hogy barátomtól a zenében megkaptam Glass második csellóversenyét, ráadásul

Matt Haimovitz közreműködésével,

elővettem az opusz DVD felvételét. Indokolta ezt az, hogy Glass csellóversenyének első tételét Naqoyqatsi címmel látta el.

A zene alapjában véve közös. A film 2002-ben készült és Godfrey Reggio trilógiájának – Koyaannisqatsi (Kizökkent világ), Powaqqatsi (Változó világ), Naqoyqatsi (Az élet, mint háború) – befejező része, Steven Soderbergh rendezésében. Mindhárom mű zenéjét Philip Glass szerezte, s mindhárom lényegében arról szól, hogy mit „tesz” az ember a Föld tönkretételéért.

A filmben a csellón Yo-Yo Ma játszik.

Érdekes és érdemes összehasonlítani a zene különböző felfogását, a korábbi művet összevetni az utóbbival (2013).

Lou Reed és Bob Wilson


Timothi Greenfield-Sander Lou Reedről 1998-ban készített filmjét digitalizáltam egy öregedő videószalagról.
Meglepődtem – nem tudtam - , hogy Bob Wilson Reed-del is dolgozott. Egy szinte csak villanásnyi részlet szerepelt a filmen, ezt a röpke darabkát idézem itt.

Gavin Bryars

A zongoraversenyét (The Solway Canal) csak most sikerült megismernem. A csaknem félórás opuszból itt egy részlet felidézésére van lehetőség. A Holland Rádiózenekar kíséretében Ralph van Raat adja elő, a zenekart Otto Tausk vezényli. Ami szokatlan: a zongoraversenyben kórus is közreműködik (Capella Amsterdam).
A zeneszerző és nagybőgőművész Bryars dolgaival már többször is foglalkoztam itt a blogon és egyebütt (lásd: ITT, ITT ), talán érdemes belenézni.

~~~~~~~~~~~~~~~~~

Egyik legérdekesebb műve, a Jesus’ Blood never failed me yet címet viseli. A kompozíció létrejöttének a története is érdekes. Még 1971-ben Bryars egy barátja filmet forgatott a londoni hajléktalanokról. Rengeteg hanganyag gyűlt össze. Ezek között volt egy felvétel, amely nem került be a filmbe, viszont Bryars fantáziáját megmozgatta. Egy hajléktalan monoton énekére figyelt föl:

Jézus vére sohasem csalt meg
Még soha nem csalt meg
Jézus vére sohasem csalt meg
Egy dolgot tudok:
Mert annyira szeret…

[Jesus' blood never failed me yet
Never failed me yet
Jesus' blood never failed me yet
There's one thing I know
For he loves me so..."]

A kitünő zenei dallamot Bryars különböző hangszerelésben szólaltatja meg: vonósnégyes, kamarazenekar, szimfonikus nagyzenekar stb. A hajléktalan éneke végig hallható közben. Az elején azt hittem, hogy rossz a lemez, olyan lassan bontakozik ki a dallam, s a végén éppoly lassan hal el. A kompozíció annyira megtetszett Tom Waitsnek, hogy a végén a hajléktalan énekét átveszi, s ő viszi végig - a csöndig.

Igenám, de a mű ötnegyedórás, nem fért fel egy akkori bakelit lemez egyetlen oldalára. Amikor a CD megjelent, akkor adták csak ki, mert valóban fontos Bryars instrukciója: akkor hallgassuk meg – lehetőleg fejhallgatón -, amikor teljes nyugalom van körülöttünk, nem zavarhat meg senki és semmi, s egyhuzamban hallgassuk. Megpróbáltam. Fantasztikus. Ha csak részleteket hallgatunk, nem hozza meg azt a furcsa lebegést, amit egyhuzamban megteremt.

A teljes mű meghallgatható:  ITT 

  Iva Bittová

A cseh művésznő műfaját nem könnyü meghatározni – ha egyáltalán szükség van rá. A zenék az ő kompozíciói és ő adja elő hegedűn (olykor más hangszereken is), s végül ő énekel.
Új lemeze a Töredékek is besorolhatatlan. Egyik-másik töredékhez mások szövegeit is felhasználta. Így például a harmadik töredék szövege Gertrude Stein szinte abszurd-szürreális verse:

Figyelj! Én vagyok a pók
A pók, s nem az ég! Figyelj!
Az ég éjjel piros a matrózok örömére
Az ég reggel piros
Int a tengerész
A pók vagyok, nem az ég
Én vagyok én

A pók vagyok reggel, minden reggel
Bánatot s gyászt hozok
Ám éjszaka, ha látnak engem
Örömet szerzek
A pók vagyok nem az ég
Össze ne tévessz
Én vagyok én

Tudom s mondom is mindenkinek
Nézzetek éjjel, örömet hozok
Nézzetek reggel, hozom a gyászt
És ha éjszakai látvány vagyok
Mert bár halott leszek az éjszakában
Akkor is örömet hozok

Halálom is örömet szerez
Aki ha lát éjszaka
jól alszik, ki éjjel látott
Figyelj!
Én vagyok én
~~~~~~~~~~~~~~~~

„Nagyon sokan kétségkívül olyanok, akik élik az életüket és továbbra is élni fogják az életüket, és olyanok ők, akik aztán egyszer csak nem élnek tovább, és olyanok, akik aztán nem élik tovább az életüket és közülük néhányan egyre csak keresnek és egyre csak félretesznek és egyre csak használódnak és egyre csak úgy tesznek, mintha olyanok lennének és ez kétségkívül sokakat megrémít, és ez a valaki újra és újra elmondja, hogy megrémítik azok, akik igazi életet élnek…” (Gertrude Stein)

Kim Kashkashian

Oszip Mandelstam, a sztálini tisztogatásnak áldozatul esett orosz költő 1933-ban Utazás Örményországba címen útirajzot írt. Ez a könyv az egyik kedvenc olvasmánya az örmény diaszpóra egyik jeles képviselőjének. Kim Kashkashian brácsaművésznőről van szó, akivel kapcsolatban azt szokták mondani, hogy aranykorban élünk, ha olyan hangzást hallgathatunk, amely Kashkashian 1617-es Amatijából származik. Nagyszülei vándoroltak ki Amerikába az első világháború után. „Több örmény él diaszpórában, mint Örményországban, s azt hiszem, hogy a diaszpórában élő örmények szinte kivétel nélkül az egykori szülőföld eszméjéhez kötődnek. Főként apám és nagynéném énekére emlékszem...” 

Kashkashian újabb lemezén brácsa szólószerzeményeket játszik. Kurtág György és Ligeti György kompozícióit.

Samuel Beckett


1906. április 16-án, százhét évvel ezelőtt született.

Az utolsó tekercs (pontosabban Krapp’s Last Tape) című darabja most megy a budapesti Sanyi és Aranka Színházban, Babarczy László rendezésében, Lukáts Andor alakításával.

Ha már aktuálisan ez történik Beckett vonatkozásában most, természetesen elgondolkozom a szövegen. Lukáts Andor fáradtan lázad megélt élete miatt, Bob Wilson csattog,  Harold Pinter tolókocsiba teszi magát. Beckett szinte kottaszerűen írja le a darabot, annak instrukcióit, ám maga is kétszer rendezte, s a kettő között különbség van. Az utóbbi egy rezignált öregember szövege. Én ezzel tudok azonosulni. Az ok? Egyfajta kettősség: egy kényszeres állat és egy rezignált barom él együtt bennem. Valami miatt folyvást csinálnom kell valamit, s aztán - amikorra így-úgy meglett - felmerül a kérdés: minek az egész?

Az alábbiakban (a darab szövegének részletével) - mindenfajta művészi igény vagy ambíció nélkül; vágatlan, nyers és hirtelenjében felvett részlettel - ezt próbáltam elmondani… Tisztelettel és szeretettel Beckett iránt!

Reinbert de Leeuw

Most, hogy meghallgattam Liszt Via crucisának zongoraváltozatát a nagyszerű holland mester, Reinbert de Leeuw előadásában, megint csak azon töprengek: tulajdonképpen miért is beszélünk ún. klasszikus zenéről meg kortárs zenéről (olykor megengedő otrombasággal kortárs „klasszikus” zenéről) külön-külön.
Valahány kortárs zeneszerző vall arról, hogy kiinduló pontja Bach. Talán, mert Bach és a mai zene között egy jól hallható kapcsolat van, egy ív, amely alatt a nagyok (Beethoven, Mozart stb.) meg a romantikusok vannak. Persze ez a besorolás is önkényes és értelmetlen, ha Wagner vagy Brahms nevét említjük
Vagyis azt mondanám, hogy az egész csak „homeless” zenetudorok, kritikusok kitalálása, hogy mindenképpen szeletekre vágjuk a tortát, a zene egységes egészét. Ha ugyanis éppenséggel úgy akarom, akkor Bach vagy Mozart például kitűnő tánc-zeneszerzők voltak és így tovább...
Másfelől meg most, hogy Liszt Via crucisát hallgatom, újra kiderül, hogy Liszt valóban nagy újító volt, mondanivalója mindmáig érvényes és ez lehet az oka talán, hogy Reinbert de Leeuw, ez a minden ízében „kortárs” zongoraművész, zeneszerző és karmester, éppen ezt játszotta lemezre. Meg hát persze Satie-t (azt hiszem Satie legjobb tolmácsolása!), akiről az említett homelessek ugyancsak lekicsinylően szólnak, s holmi kisérőzenének minősítik (például rádióműsorokhoz). Jobban hiszek Cage-nek, aki az egyik legjelentősebb alkotónak tartotta.

Reinbert de Leeuw neve több tucat lemezt fémjelez. Itt csak egy kis ízelítő...

Az alábbi összeállítás részletei (valamennyiben Reinbert de Leeuw működik közre, mint zongoraművész vagy mint karmester): 


1. Liszt Ferenc: Via crucis
2. Egy részlet Mauricio Kagel Aus Deutschland  című  operájának próbájáról (a régi videófelvétel sajnos rossz)
3. Louis Andriessen: De Tijd
4. Peter-Jan Wagemans: Legende
5. Erik Satie: Gymnopédies/1
6. Galina Ustvolskaya: Composition II. Dies irae
7. Ligeti György: Clock and Clouds (első lemezfelvétel!)
8. Olivier Messiaen: des canyons aux étoiles…