Gavin Bryars


One last bar, then Joe can sing




Tizenkét éve (2001. január 1-én) adta elő az Amadinda együttes a Zenekakdémián. Akkor még a Magyar Rádió is műsorára tűzte, igaz az Új Zenei Újság “elmélyedt” fanyalgásának kíséretében… 
Akkoriban a Balkonban írogattam kortárs zenéről ezt-azt. Így erről az eseményről is szóltam:
“Gavin Bryars angol zeneszerző One last bar, then Joe can sing című kompozíciója, amely a szerző korábbi operájával (Medea) áll szoros kapcsolatban, hiszen szinte azt hosszabbítja meg szöveg nélkül, a hallgatóra bízva: asszociálj, amit akarsz! Ha persze valaki szegényes képzelőerővel bír, annak ez a mű nem szól sokról, s legfeljebb egy szakmai megjegyzéssel (hármashangzat-felbontások életre keltése!) ágyaz meg a zenéhez semmi közt nem mutató zsigeri megjegyzéseknek. Pilinszky János mondta egy interjúban, 1972-ben, hogy a ,modern mûvészet fél az unalomtól, és unalom előtti műveket teremt, frappírozni kíván, míg a nagy művészet beépíti az unalmat. Ez egy nagyon nagy tartomány...' Pilinszky kritikája kétségtelen megfontolandó igazságot tartalmaz, ám Bryars újévkor előadott műve éppen cáfolja Pilinszkyt, vagyis hogy a modern művészet is képes beépíteni magába az ,unalom' tartományát. Ha Bryars művét nem fogadjuk el, akkor fantáziátlan vitába keveredünk Morton Feldman szinte egész életművének megítélésében, Steve Reich egyes műveinek vonatkozásában, vagy Cage koncepciójának megítélésében.” ~ ( Lásd: ITT )
Hogy miért jutott eszembe Bryars meditatív zenéje? Hát mostanában jól jön...
A hangmínőség nem éppen tökéletes, sajnos (vagy szerencsére?) egy öreg videószalagról származik. Viszont a teljes opusz elhangzik!