Robert Wilson és La Fontaine
Ha jól összeszámolom, hetedik alkalommal szólok: nagyon érdemes Wilsonra figyelni. Van, aki azt mondja, hogy „minden rendezése” egyforma. Valóban, első megközelítésre lehet ilyen érzete valakinek, ám akkor mit kezdjünk például Bach-hal, aki szintén „egyforma”, vagy Philip Glass-szal, akit egykori kedvenc kritikus munkatársam (az ügy részleteit lásd alant!) egyenesen kitiltott a rádióból. Szóval Wilson mindent tud, de nem a könnyen összehozható műfajok terén. Bármit megcsinál, rögtön ráismerek, mégsem egyforma a termés. Wilson gondolkodása a világról megbízható. Látásmódja – és most mellőzném az esztétikai okoskodást – korrekt.
És akkor most a La Fontaine mesék. Azt gondolná az ember, hogy ebből legjobb esetben bábjátékot lehetne csinálni. És Wilson azt is csinál.
A maszkjai báb-maszkok, persze egyáltalán nem rejtve, hogy emberek. Egyszerű butaságból, gazemberségből, körmöntfontságból, ravaszságból és jóból áll az ember. Wilson bábjai emberek, meséi valóságos történetek. Hogy „illataik” nem mindig a legfinomabbak? Jogosan fintorog az emcee. Wilsont éppen a stilizáltsága teszi számomra hitelessé. Próbáltam néhány részt ideidézni. A szöveges részek persze nagyszerűek, de talán elfedik némiképpen azt, amit Wilsonról gondolok.
A fantasztikus mozgással, fény- és árnyjátékkal megfogalmazott figurák ugyanarról szólnak, mint La Fontaine szövegei. Csak éppen azt sugallják: igen, értem öreg, amiről a 17. században meséltél, de engedd meg, hogy mindarról még többet gondoljak. Bocsánat, de valószínüleg ugyanezt csinálnám Aesopus-szal vagy Phaedrus-szal is…
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
A Glass affér
Az egykori esetet azért idézem ide újra, mert nem tudtam a folytatásról. S az egész nagyon aktuális mindmáig - talán még inkább az mainapság.... S némely kultúrnyikok "ízlését" ismerve, akár Wilsonnal is megeshet. Philip Glass-szal egyébként kiemelt megbecsüléssel dolgozott együtt többek között Allen Ginsberg, Samuel Beckett vagy például a fent idézett világhírű rendező, Bob Wilson, az igazán nagyszerű muzsikus Ravi Shankar és sorolhatnám [vagy ők mind sznobok voltak?] Nem tagadom, régi felháborodásom és sérelmem ez a dolog. Először tehát az én egykori glosszám, azután Kárpáti Zsuzsa ellenglosszája, s végül (erről eddig nem tudtam) H. Kovács János írása:
1999. okt. Élet és Irodalom
KÖZSZOLGÁLATISÁG?
Szombat, Kossuth Rádió (okt. 16.) Új Zenei Újság (vasárnap megismételve a Bartókon)... Beszélnek Philip Glass október 8-i zeneakadémiai szóló zongoraestjérôl... A korrekt, bár szűkszavú ismertetés és röpke interjú után, amely azonban nem hívta fel a figyelmet Glass műveire (operák, kamarazene, versenyművek, filmzenék stb.), a műsor felelős szerkesztője szólalt meg. Az estet értékelő szakmai mondandójára nem térek ki, mert egyrészt bárkinek szíve joga - ha erre teret kap -, hogy kifejtse véleményét, másrészt annyira kevés volt, harmadrészt olyan fokú értetlenségről tanúskodott, hogy csak az juthatott eszembe: si tacuisses, philosophus mansisses... Ami azonban ezután elhangzott, az jó ideje példa nélkül való, utoljára az "Entartete Musik" kategóriájába sorolt művek szerzőit, vagy Zsdanov megkritizáltjait (pl. Sosztakovics) illették hasonló hangnemben. A felelős szerkesztő szavai: "Hogy Kodály országának ifjúsága elfogadja ezt a kétségbeejtő gagyit, az persze siralmas és bőszítő... Barátunk [ez Glass lenne] az elmúlt évtizedekben végigházalta a világot... Leleplezően nyomorúságos zenei hazugság, azazhogy arra való bárgyú kísérlet, mert ennél bizony még hazudni is profibban, virtuózabban illenék. A mi szemfüles ócskásunk [ez Glass lenne] nem cifrázza, s ügynökeivel együtt megtalálja a számítását... Ünnepélyesen megígérem, amíg én szerkesztem az Új Zenei Újságot, ez a név [a Philip Glassé] itt többet soha, semmilyen összefüggésben nem hangozhat el."
"gagyog
s ragyog" - de ezt József Attila írta.
Korányi Tamás
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Sekély e kéj
Korányi Tamás glosszájában (Közszolgálatiság?, okt. 29.) kivont szablyával hadakozik a Rádió Új Zenei Újság című műsorának felelős szerkesztőjével, aki bizony alaposan szétszedte Philip Glass budapesti koncertjét, mi több, arra is ígéretet merészelt tenni, hogy ezzel az amerikai zeneszerzővel a műsor soha többé nem foglalkozik. A kárhoztatott szerkesztő ismert, jó fülű zenetörténész, még partitúrát is tud olvasni (ami manapság nem mondható el minden zenekritikusról), nem először találkozott ilyesfajta modern zenével. "Értetlenség"-ről beszélni az ő esetében - ahogy a glosszaíró teszi - egyszerűen nevetséges, hiszen sok-sok éve írja-mondja mai zeneművekrôl szóló kritikáit, mi tagadás, olykor eléggé vehemensen. Korányi még nála is vehemensebb, Glass védelmében mérgesen előránt egy latin mondást, majd fölidézi (Korányi, és nem az inkriminált rádiókritika!) a hírhedt entartete (elfajzott) művészetről szóló náci kifejezést, rögtön utána Zsdanov rémét, s mindezt egy kis József Attilával zárja. Közben hanyagul odaveti: "Szakmai mondanivalójára nem térek ki". (!) Így aztán - valódi, szakmai ellenérvek nélkül - különösen tisztességtelen az az eljárás, mely azt sugallja az olvasónak, hogy egy szerkesztő a Rádióban - csak azért, mert egy divatos zenében primitív blöfföt lát és tiltakozik ellene - a totalitárius államok művészetpolitikáját akarná visszahozni. Amúgy Korányi Tamás is nagyon jól tudja, hogy egy-egy felpuffasztott világhír mögött hányszor nincs művészi fedezet! Glosszájával a kritikusra támadt, pedig higgye el, a publikum ízlése sem egyöntetű. Nem vagyunk mindannyian sznobok.
Kárpáti Zsuzsa
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Másról van szó
Nem lehet, hogy Philip Glass-ügyben Kárpáti Zsuzsáé legyen az utolsó szó, mivel nem Glassról van szó, hanem már megint a demokráciáról. (ÉS, nov. 5. Sekély e kéj)
Ha valaki, mondjuk a Magyar Rádió elnöke, utasítani akarná Kovács Sándort, hogy a közszolgálati Magyar Rádióban az általa főszerkesztett Új Zenei Újság következő száma foglalkozzon (vagy ne foglalkozzon) Glassszal (vagy bárkivel, bármivel), felháborodnánk. K. S. és K. Zs. is felháborodna - kézi vezérlést, cenzúrát emlegetnénk, aczéloznánk egy verset. De, kérdem én, mi a különbség? Hát az, hogy K. S. mint főszerkesztő mindennapi munkája részeként szép csendben megteheti, hogy Glasst (vagy bárkit, bármit) nem szerkeszti be a műsorba. Ez a szerkesztő joga. S hogy helyesen él-e ezzel a jogával, azt szükség esetén, vagy alkalomadtán főnökei - és bonyolult áttételekkel ugyan, de a hallgatók is - majd megítélik. (Képzeljük csak el: az elnök úr magához kéreti K. S.-t és azt mondja neki: Ejnye, főszerkesztő úr, nincs az rendjén, hogy az ön műsorában évek óta nem foglalkoznak Philip Glass életművével! Vagy képzeljük el a főszerkesztő asztalán tornyosuló levélhegyeket; mind Glasst reklamálja.) A deklaráció, a kategorikus tiltás viszont a joggal való visszaélés, önkény. (És most azt képzeljük el, amint az elnök úr szépen elmagyarázza a főszerkesztő úrnak, hogy a közszolgálati rádióban önkényeskedni nem lehet, és megkéri, hogy kövesse meg - a hallgatókat.)
H. Kovács János
És 1999.november 19. XLIII. évf. 46. szám
Leonyid Trauberg és Grigorij Kozincev filmjéhez, sok rövid részletben komponált zene. A film eredetileg némafilm lett volna, s éppen a zene miatt döntöttek a hangos megoldás mellett. Ebben a zenében Sosztakovics az elsők között alkalmazta a theremint, ezt a különös, korai elektronikus hangszert. A theremin elöadója a lemezen Barbara Buchholz.
Engedtessék meg, hogy Gyurcsány Ferenc neve kapcsán ezúttal ne az öszödi beszédről szóljak, hanem a 2007. március 6-i, keddi napon tett bejegyzésemből idézzem egy másik beszéd pontos szövegét.
És akkor most a La Fontaine mesék. Azt gondolná az ember, hogy ebből legjobb esetben bábjátékot lehetne csinálni. És Wilson azt is csinál. 
A maszkjai báb-maszkok, persze egyáltalán nem rejtve, hogy emberek. Egyszerű butaságból, gazemberségből, körmöntfontságból, ravaszságból és jóból áll az ember. Wilson bábjai emberek, meséi valóságos történetek. Hogy „illataik” nem mindig a legfinomabbak? Jogosan fintorog az emcee. Wilsont éppen a stilizáltsága teszi számomra hitelessé. Próbáltam néhány részt ideidézni. A szöveges részek persze nagyszerűek, de talán elfedik némiképpen azt, amit Wilsonról gondolok. 
A fantasztikus mozgással, fény- és árnyjátékkal megfogalmazott figurák ugyanarról szólnak, mint La Fontaine szövegei. Csak éppen azt sugallják: igen, értem öreg, amiről a 17. században meséltél, de engedd meg, hogy mindarról még többet gondoljak. Bocsánat, de valószínüleg ugyanezt csinálnám Aesopus-szal vagy Phaedrus-szal is…
Különböző kézmozdulatok utalnak e sajátosságra, amelyet senki nem tud megmagyarázni, de amely olyan világosan látható, hogy a beavatatlannak sem kerüli el a figyelmét. E sajátosság, mondják az emberek, egy olyan fejlődés eredménye, amelyet már nem akarnak, nem is tudnak feltartóztatni. Emlékezetükbe idézik a pillanatokat, amikor észlelték a jelenséget, amely e sajátosságot előidézhette. Ténylegesen mindenki tudja, hogy miről van szó. Félelmükben, hogy számon kérhetik rajtuk, eltekintenek attól, hogy nyilvánosan beszéljenek vagy vitázzanak a dologról. Sőt, minden nyomot tudatosan eltüntetnek. De a sajátosság nemcsak az elnök szeme sarkában bújik meg, hanem hájas, nyugtalan testének más pontjain, még az álmaiban is. Mindazokban, akik felismerik, olyan feszültséget okoz, amely idővel rájuk is átviszi a sajátosságot. Végül a megszállottjaivá válnak. Nem más ez, mint a brutalitás.
