................................
az Örök Női visz
magasba fel.
................Goethe ~ Faust
................Második rész
[Zene: Wolfgang Rihm: Lichtes Spiel]

Goethe: Charlotte von Steinhez

Miért adtad mély tekintetünket,

hogy jövőnket sejtse szüntelen,

   s ne ringasson üdvösségbe minket

földi boldogság, se szerelem?

Miért adtad, végzet, azt az érzést,

mely a furcsa forgatagon át

kémlelőn egymás szemébe néz és

tudja kettőnk igaz viszonyát?

Ó hiszen oly sokezernyi tompa

ember alig ismeri szivét,

céltalan lebeg s a fájdalomba

váratlanul taszitja a lét,

ujjong, ha az égre uj sugárnak,

gyors örömnek hajnalpírja tör,

csak nekünk, szerelmes, árva párnak

tiltott az a kölcsönös gyönyör:

szeretni, de egymást meg nem értve,

látni egymást vágyaink szerint,

menni mindig álmok közt veszélybe,

hol az álmok üdvössége int.

Boldog, kinek álma hiu nemlét!

Boldog, akit sejtelme becsap!

Bizonyitja már nekünk minden jelenlét

a sejtelmet és az álmokat.

Mondd, a végzet mit akar mivélünk?

Mondd, hogy köthetett meg ily nagyon?

Mi már egyszer, tünt időkben, éltünk,

s nővérem voltál vagy asszonyom.

Tudtad lényem mindegyik vonását,

tudtad, hogy peng minden idegem,

tekinteted engem játszva járt át,

kit aligha értett földi szem.

Irányt szabtál féktelen futásra,

mérsékelted a vadlázu vért

és a szétdult szívnek nyugovása

angyali karodban visszatért.

Könnyed bűvölettel megkötötted,

s elfeledte, hogy rohan a perc,

volt-e boldogabb, mint amikor előtted,

lábaidnál, hálásan hevert,

érezte, hogy jobb lett a szemedben,

megdobogni szíveden szivét,

ösztönét ragyogni fényesebben

s csitulni a heves, ifju vért.

Mindez már bizonytalan ködökké,

halk emlékezéssé finomult,

fájdalom a jelen és örökké

valóság a szívünkben a mult.

Fél lelkünk maradt, úgy összeforrtunk.

Félhomály csak delelő napunk.

De akárhogy kínoz is a sorsunk,

már mi nem változhatunk.