Homo sum; humani nihil a me alienum puto

ismételgetem magamban mostanában egyre gyakrabban Publius Terentius Afer mondatát [Heautontimorumenos 77 ~ "Ember vagyok, semmi emberi dolgot nem tartok magamtól idegennek"]...

Mindazonáltal ugyanakkor egyre gyakrabban jut eszembe: hiába beszélek.

Mindent áthat az üzlet és a mentális korrupció. Nemcsak nálunk, de kitüntetett vevők vagyunk rá.

Maradva szűkebb, s gyakorta markánsan kijelölt terrénumomon, kérdem: miért valami megfejthetetlen pszichikus ellenszenv határoz meg egy véleményt egy emberi produktumról ( lásd a kiegészítő sorokat: ITT), amiért valóban szégyellem magam; ~

s miért kell természetesnek tartanom, hogy az egyik legnagyobb ma élő színházi rendező "A világszínház egyik legjelentősebb huszadik századi kísérletezőjeként, megújítójaként számon tartott Peter Brook vénségére megtért volna a legősibb formákhoz? Vagy az üzleti siker követelménye győz le mindent?" - ( idézet egy kritikából ) [V.ö. ITT]

Hogy csak két friss példát említsek a mindent elárasztó "vacakság" árnyairól... Látható: nem lehet büntetlenül szemetet árulni tévében, rádióban, színházban, moziban, plázában és nyaralókban, hegyen-völgyön. Nem várható, hogy a "nagyérdemű" kimazsolázza az "igazat" (ne csak a "valódit"!).

Vagy csak az "üzleti" siker tehet koronát a fejekre?