Virtuális reggeli... avagy vihar a lavórban...

Mindig csodálattal elegy bámulattal tölt el, amikor valamiről szó van, és mindenki - már aki megszólal - másról beszél.

Két közelmúlt bejegyzésem kapcsán kaptam viharos "filippikákat"... (Egyik; Másik)

Az Egyik:

Az öregség egyes társadalmi vetületeinek ironikus megoldását vetettem fel az egyikben - igaz egy Ady verssel fűszerezve, amely azután sokak pszichológiai biztosítékait kiverte. S mert teljesen más értelmű reakciók között válogathatok, kénytelen vagyok elmondani: nem az öregedés pszichológiai problémáiról volt szó, ám válaszként - és összefoglalásként - annyit: mindazon jelenségekkel vitázom, amely az öregséget nem tartja szépnek, s ezért az öregség leplezésére olyan eszközöket használ, amelyek az öregség létét kérdőjelezik meg, vagyis úgy szeretnék megoldani, mintha az öregség nem következett volna be. Vagy talán kevésbé enigmatikusan: az öregség olyan, amilyen. És csak úgy érvényes, ahogyan van. Ha nem fogadom el, s azt akarom elhitetni a világgal, hogy esetemben nem következett be, akkor rúttá teszem, s elfogadom mindazt az ostobaságot, amely (reklámként, divatként, pszichológiai áfiumként) meglovagolja az elmúlás közeledésének tényét, s nem az öregség szépségével foglalkozik, hanem rejtőzködik, magyarázkodik vagy - még szánalmasabban - sajnáltatja magát - olykor meglehetősen agressziv módon... S ez még abban az esetben is így van, ha - amiként az említett bejegyzésben mondtam - a mai társadalom nem tud mit kezdeni az öregséggel.

A Másik:

Egy szemléletről szól. Amely önmagából kiindulva képes csak látni a világot. Vagyis: az én egomat irritálják a hajléktalanok, akkor mennék valahová, ahol nem olyan depresszív az élet . Segíteni nem tudok rajtuk, tehát megpróbálok menekülni, s már egy parányi téli szmog-szürkeség is képtelenné tesz arra, hogy felfogjam: nem rólam van szó.

S ekkor kiderül, hogy nem menekülhetek - noha megvan rá a módom -, mert "események" (vihar, időjárás, sztrájk stb.) aktuálisan megakadályozzák. Megint csak kizárólag a saját egomat érinti a dolog, én károsulok, én vesztek, én szenvedek...

Mindkét esetben az ego "túl-fontossága" érdekel-irritál a dologban. Sok baj forrása - azt hiszem...

Egyik esetben sem tudok megoldást - receptet. Talán "a működésben van a nyugalom"?

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

József Attila írta:

Le vagyok győzve, (győzelem ha van)
de nincs, akinek megadjam magam.
Úgy leszakadtam minden más világról,
ahogyan lehull a gyümölcs az ágról.

Szurkálnak, óvnak tudós orvosok,
irnak is nékem, én hát olvasok.
S "dolgozom", imhol e papírhalom -
a működésben van a nyugalom.

Én állat volnék és szégyentelen,
nélkületek, kik játszotok velem -
Köztetek lettem bolond, én a véges.
Ember vagyok, így vagyok nevetséges.