Teneriffa

a Kanári szigetek legnagyobbika...

Ha már "telelni" megyünk a szürke, depresszív ég alól... - hát válasszuk a legszebbet, a legnagyobbat. Hagyjuk magunk mögött az utcán lakó hajléktalanokat, akikkel oly "depresszív" az élet...

Csakhát! Közben meg a repülőtériek - ki tudja megérteni: ugyan miért is - sztrájkolnak. Odajutunk-e, s főként visszatérhetünk-e hajléktalan-árnyékos városunk depresszív homályába... Na persze nem az utcára, hanem jól fűtött lakásunkba, ahonnan Beckett módjára nézegethetjük: vajon történik-e valami a szemközti vakon sötétlő ablakokban...

Értelmetlen az efféle borongás - mondhatni -, hiszen azzal igazán nem segítünk senkin, ha nem utazunk a Kanári szigetekre a depresszív ég alól! De vajon, mit kezdünk azzal a "feltöltődéssel", amit gazdag szerencsénk (szorgos munkánk gyümölcse) kínál. Mert ha újracsak örök panasszal tölt fel minket?

Nem azzal van bajom itt nekem, hogy reklámaink, nagyívű ajánlataink inkább a Kanári szigeteket sorolják, mint a Nyugati pályaudvar tövében elterülő aluljárót az élet nagy kérdéseinek meggondolására (noha ez utóbbi olykor jóval alkalmasabb rá, mint amaz), ám itt valami baj van - mondhatná némely Kanári szigetes meditáló, folyvást panasszal élő, hogy mily nehéz az egész (ez igaz!), s akkor még az airport is jól kilök az emberrel ezzel a sztrájkkal. Még megérhetjük, hogy akkor mehetünk csak Teneriffára, amikor az ominózus aluljáróban is kellemes nyári meleg szellő fujdogál majd. Hiszen gondoljuk meg: amikor itt mi a pincékben néztük, mikor szakad ránk a bombaverte mennyezet, amikor éppen a Dunába lőtték egyes honfitársainkat, akik megmaradtak a nagy nyári "nyaraltatási" akciókból, akkor mondjuk a bostoni polgár azon törte a fejét, mit nézzen meg a moziban szabadon maradt estéjén.

Ilyen a világ, nincs min síránkozni! Engem csak az zavar, amikor egyetlen negyedórán belül, ugyanazon szereplőkkel, elképesztően azonos súllyal hangzik el az, hogy a hajléktalanokkal depresszív a tennivaló, Teneriffának meg keresztbe tesz az airport engedetlen személyzete. Tudom, tudom - mainapság az ilyes meggondolás moralizálásnak neveztetik; én azonban azt hiszem, hogy emberré levésünk beteljesedésének vannak hiányai, hézagai. Mentalitásunk - bárha az életbenmaradás nehéz tétjeiről is szó lehet - súlyosan szenved valamely hiánybetegségben... Vagy téves a diagnózis?...