Jiří Kylián

koreográfus DVD-n.

Hat opusz, négy zeneszerző.

Steve Reich: Drumming-jára készült a Falling Angels; Hat tánc és Petite Mort Mozart zenéjére; No More Play és Sweet Dreams Anton Webern zenéjére; és a Sarabande Bach kompozíciójára (BWV 1004)

A Sarabande különösen, de Webern Sweet Dream-je is alkalmas egy rádiószínpadi produkció promenádjához. Az egyes színpadi tételek egyebek között Pilinszky, és főként Kafka szövegek, valamint József Attila sorok összekötésére a Bach zene Kylíán balett-képeivel nagyon alkalmas, miközben magukat a szövegeket Satie Sarabande-ja, Prokofjev csellóversenye, Heimo Wallner és Varga Zsolt alternatív zenéje, valamint utcai zajok és énekesek kísérik.

Virtuális reggeli... avagy vihar a lavórban...

Mindig csodálattal elegy bámulattal tölt el, amikor valamiről szó van, és mindenki - már aki megszólal - másról beszél.

Két közelmúlt bejegyzésem kapcsán kaptam viharos "filippikákat"... (Egyik; Másik)

Az Egyik:

Az öregség egyes társadalmi vetületeinek ironikus megoldását vetettem fel az egyikben - igaz egy Ady verssel fűszerezve, amely azután sokak pszichológiai biztosítékait kiverte. S mert teljesen más értelmű reakciók között válogathatok, kénytelen vagyok elmondani: nem az öregedés pszichológiai problémáiról volt szó, ám válaszként - és összefoglalásként - annyit: mindazon jelenségekkel vitázom, amely az öregséget nem tartja szépnek, s ezért az öregség leplezésére olyan eszközöket használ, amelyek az öregség létét kérdőjelezik meg, vagyis úgy szeretnék megoldani, mintha az öregség nem következett volna be. Vagy talán kevésbé enigmatikusan: az öregség olyan, amilyen. És csak úgy érvényes, ahogyan van. Ha nem fogadom el, s azt akarom elhitetni a világgal, hogy esetemben nem következett be, akkor rúttá teszem, s elfogadom mindazt az ostobaságot, amely (reklámként, divatként, pszichológiai áfiumként) meglovagolja az elmúlás közeledésének tényét, s nem az öregség szépségével foglalkozik, hanem rejtőzködik, magyarázkodik vagy - még szánalmasabban - sajnáltatja magát - olykor meglehetősen agressziv módon... S ez még abban az esetben is így van, ha - amiként az említett bejegyzésben mondtam - a mai társadalom nem tud mit kezdeni az öregséggel.

A Másik:

Egy szemléletről szól. Amely önmagából kiindulva képes csak látni a világot. Vagyis: az én egomat irritálják a hajléktalanok, akkor mennék valahová, ahol nem olyan depresszív az élet . Segíteni nem tudok rajtuk, tehát megpróbálok menekülni, s már egy parányi téli szmog-szürkeség is képtelenné tesz arra, hogy felfogjam: nem rólam van szó.

S ekkor kiderül, hogy nem menekülhetek - noha megvan rá a módom -, mert "események" (vihar, időjárás, sztrájk stb.) aktuálisan megakadályozzák. Megint csak kizárólag a saját egomat érinti a dolog, én károsulok, én vesztek, én szenvedek...

Mindkét esetben az ego "túl-fontossága" érdekel-irritál a dologban. Sok baj forrása - azt hiszem...

Egyik esetben sem tudok megoldást - receptet. Talán "a működésben van a nyugalom"?

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

József Attila írta:

Le vagyok győzve, (győzelem ha van)
de nincs, akinek megadjam magam.
Úgy leszakadtam minden más világról,
ahogyan lehull a gyümölcs az ágról.

Szurkálnak, óvnak tudós orvosok,
irnak is nékem, én hát olvasok.
S "dolgozom", imhol e papírhalom -
a működésben van a nyugalom.

Én állat volnék és szégyentelen,
nélkületek, kik játszotok velem -
Köztetek lettem bolond, én a véges.
Ember vagyok, így vagyok nevetséges.

Ady Endre
Öregszünk, öregszünk, öregszünk

Krúdy Gyulának küldöm

Most tán állnánk meg,
Nem cél, nem pálya:
Ez a világ leghülyébb
Komédiája,
Jaj, öregszünk, öregszünk, öregszünk.

Óh, voltak jók is
Erényben, bűnben,
Kedves, jó, kis asszonyok
Az életünkben,
De öregszünk, öregszünk, öregszünk.
De hogyan kerül ide a jó öreg Fudzsijama képe?
Valamikor régen, amikor a japánok létszínvonala jelentősen alacsonyabb volt a mainál, meg aztán egyéb "okok" miatt is, az öregeket a fiúk felvitték a Fudzsijama hófödte részére, ott szépen lefektették, s magára hagyták. Az öreg megfagyott, további gondot nem hagyott maga után, s tekintve a "konvenciók" erejét a fiatalok sem szorongtak, nemigen kerültek összeütközésbe önmagukkal tettük miatt. A dolgot a japán irodalom is megörökítette...
A tudomány sok-sok eredményeként alaposan megnövekedett az élettartam. A fent emlegetett Japánban különösen. Viszont még a legjobban élő országokban is örökös gondot jelentenek az öregek. Paradox dolog ez. Növeljük az élethosszat, s pokolba kívánjuk az öregeket. Egy-két évszázaddal ezelőtt az emberek nagyobbik része nem érte el a mai nyugdíjkorhatárt, sőt az ötven évet is kevesen. Nagyszerű helyzet volt ez. A fiatalok meggyászolták mai mérték szerint fiatal szüleiket, s nem szorongtak tovább... Az ifjú szülők időben meghaltak, az utódok ápolták sírjaikat. (Mainapság persze még ez is költséges, de van lehetőség a szórásra, urnára stb. - lehet takarékoskodni.)
A hosszúra növesztett élet tehát csak bajt hozott...
"Jónevű" közgazdászaink úgy gondolják, hogy az öregektől meg kell vonni a kedvezményeket, sőt például egészségügyi hozzájárulást is követel némelyik szakember. Teljesen egyet lehet érteni velük! Fizessenek az öregek mindenért és kapjanak nyugdíjat. Amiből aztán kifizethetnek mindent. A mai fiatalok bizonyára hajukat tépve fizetik be a magánpénztárakba a pénzt, hogy segélymentes öregkort érjenek meg. A "megelőző rendszer" nem adott erre lehetőséget. Nem volt adó, de voltak fizetendő járulékok, a fizetés összege akkora volt, hogy abból már többszörösen levonták azt, ami csak lehetséges volt. Így aztán a nyugdíjak alacsonyak lettek. A mai öregekkel tehát nem lehet mit kezdeni. Csak pénzbe kerülnek, csak élnek - élnek. Nem kellene utánanézni: milyen lehetőségeket kínál ma a Fudzsijáma?...

Franz Kafka ~ Naplók

(Európa Könyvkiadó, Budapest, 2008)

Az eddigi legbővebb kiadás...

A fenti montázson látható szöveg magyar fordítása:

De leg­alább egy sornyi írás szegeződjék nekem naponta, ahogy a távcsövet szegezik mostanában az üstökösre. És ha egyszer megjelennék az előtt a mondat előtt, annak a mondatnak a hívogató szavára, ahogy például a legutóbbi karácsony­kor jártam, amikor már-már nem tudtam tovább megtar­tani magam, s amikor csakugyan mintha a létrám legfelső fokára jutottam volna, bár az biztosan állt a földön s a fal­nak dőlve. De micsoda földön és micsoda falnak! Mégsem dőlt el ez a létra, úgy a földhöz nyomta a lábam, úgy a fal­nak döntötte a lábam.

Teneriffa

a Kanári szigetek legnagyobbika...

Ha már "telelni" megyünk a szürke, depresszív ég alól... - hát válasszuk a legszebbet, a legnagyobbat. Hagyjuk magunk mögött az utcán lakó hajléktalanokat, akikkel oly "depresszív" az élet...

Csakhát! Közben meg a repülőtériek - ki tudja megérteni: ugyan miért is - sztrájkolnak. Odajutunk-e, s főként visszatérhetünk-e hajléktalan-árnyékos városunk depresszív homályába... Na persze nem az utcára, hanem jól fűtött lakásunkba, ahonnan Beckett módjára nézegethetjük: vajon történik-e valami a szemközti vakon sötétlő ablakokban...

Értelmetlen az efféle borongás - mondhatni -, hiszen azzal igazán nem segítünk senkin, ha nem utazunk a Kanári szigetekre a depresszív ég alól! De vajon, mit kezdünk azzal a "feltöltődéssel", amit gazdag szerencsénk (szorgos munkánk gyümölcse) kínál. Mert ha újracsak örök panasszal tölt fel minket?

Nem azzal van bajom itt nekem, hogy reklámaink, nagyívű ajánlataink inkább a Kanári szigeteket sorolják, mint a Nyugati pályaudvar tövében elterülő aluljárót az élet nagy kérdéseinek meggondolására (noha ez utóbbi olykor jóval alkalmasabb rá, mint amaz), ám itt valami baj van - mondhatná némely Kanári szigetes meditáló, folyvást panasszal élő, hogy mily nehéz az egész (ez igaz!), s akkor még az airport is jól kilök az emberrel ezzel a sztrájkkal. Még megérhetjük, hogy akkor mehetünk csak Teneriffára, amikor az ominózus aluljáróban is kellemes nyári meleg szellő fujdogál majd. Hiszen gondoljuk meg: amikor itt mi a pincékben néztük, mikor szakad ránk a bombaverte mennyezet, amikor éppen a Dunába lőtték egyes honfitársainkat, akik megmaradtak a nagy nyári "nyaraltatási" akciókból, akkor mondjuk a bostoni polgár azon törte a fejét, mit nézzen meg a moziban szabadon maradt estéjén.

Ilyen a világ, nincs min síránkozni! Engem csak az zavar, amikor egyetlen negyedórán belül, ugyanazon szereplőkkel, elképesztően azonos súllyal hangzik el az, hogy a hajléktalanokkal depresszív a tennivaló, Teneriffának meg keresztbe tesz az airport engedetlen személyzete. Tudom, tudom - mainapság az ilyes meggondolás moralizálásnak neveztetik; én azonban azt hiszem, hogy emberré levésünk beteljesedésének vannak hiányai, hézagai. Mentalitásunk - bárha az életbenmaradás nehéz tétjeiről is szó lehet - súlyosan szenved valamely hiánybetegségben... Vagy téves a diagnózis?...

Galina Usztvolszkaja mondta...

ˇ

"eszteták" figyelmébe:

ˇ

"Mindenkit kérek, aki valamire tartja a munkámat, ne vesse alá semmiféle elméleti analízisnek".

ˇ

Usztvolszkaja az egyik legjelentősebb kortárs zeneszerző.

ˇ

A mondat azért jutott eszembe, mert tallózva a televíziók (és rádiók) műsoraiban, sohasem találkozom ennek a kiváló zeneszerzőnek a nevével. Minthogy előre vélhetően meglehetősen kevesen hallgatnák: nem reklámhordozó...

ˇ

Bizonyos asszociatív bakugrásokkal eljutok oda, hogy voltaképpen mi lehet reklámhordozó. Ami a zeneműveket, egyáltalán bármiféle produkciókat illeti, a lassúságot, a nyugodt értelmezést meglehetősen nehezen bírja a mai európai vagy észak-amerikai polgár. Valamiként ott tartunk, hogy ha valamit körültekintően értelmezünk, azt unalmasnak vélik a befogadás részéről, nem nézik-hallgatják, oda pedig nem érdemes reklámot ereszteni - oda a bevétel.

ˇ

Ugyanakkor jellemző, hogy rendkívül nagy keletje van a locsogásnak. A televíziók és rádiók ún. beszélgetős műsorai (műfajuk bízvást a locsogás kategóriájába sorolható) - s ez korántsem a legutóbbi évek sajátja - rengeteget beszélnek valamiről, miközben a valami szinte sohasem szólal meg!

ˇ

Minapi rádiószínpadi kísérletemre például érkezett olyan javaslat, hogy az éppen hallható műveket, meg azok iróit-szerzőit ki kellene írni - mondjuk a vetítővászonra -, hogy a "nagyérdemű" tudja. Régi vitám volt már a "királyi" rádióban is, hogy más egy szerzői est, vagy egy költői előadóest, és nagyon más egy szövegfolyam, egy szövegből és zenékből szőtt montázs (a rádiószínpadon még a kép is beleszól a dologba), ahol a felsorolt elemek csak építőkövei a műsor mondanivalójának, amit a produkció teremtője ezekből az elemekből létrehoz. Ha például egy sportoló megfeszítettségtől eltorzult arcának lassított felvétele közben azt a József Attila szöveget halljuk, hogy "a semmi ágán ül szívem", akkor ez egy új vélemény, jelentése módosult, mást jelent, mintha egy félhomályos előadóteremben valaki "előadja" (spilázza - mondja olykor a szakma). Ebben az esetben ugyanis valamiképpen elmondtam József Attila szavait felhasználva a véleményemet a mai versenysport őrületéről, az újkori gladiátorok önkéntes mártíromságáról stb. - és persze az, aki a sportolók teljesítményében örömét leli, nem ért velem egyet. Csak ez a helyzeten nem változtat, ráadásul soha nem kíséri a kamera a sportolót mondjuk tíz év múlva a kardiológiai osztályokra. Ennyi mindent jelenthet a fenti néhány költői szó új környezetbe helyezése!

ˇ

Ha most eközben valahol a falon megjelenik József Attila neve, akkor a néző ugyan az ismeretterjesztés szintjén ellátottá lesz, a rádiószínpadi előadás pillanatáról (kép, zene, szó) azonban lemarad, és joggal únni kezdi. S ez még akkor is így lesz, ha egyébként a kielégítettség érzése keríti hatalmába. Ebben a vonatkozásban kétes értékűnek tartom azt a szokást is mostanában, hogy az idegen nyelven énekelt operák szövegét kivetítik magyarul, s így az operaház átalakul olvasó klubbá (vitathatók a feliratos filmek is, csak ott a szinkronborzalmak miatti kompromisszum teszi megbocsáthatóvá)...

ˇ

A szövegmondás lényege - véleményem szerint - az értelmezés. Ehhez a szavakon kívül nagy segítséget nyújtanak az írásjelek (nagyon nagy különbség lehet egy vessző, pontosvessző vagy egy gondolatjel között!). Ha az író nem használt írásjeleket, akkor magunkra maradtunk, de ezzel az értelmezés kötelezettsége alól nem nyertünk felmentést. [A nagy Bach olykor még azt sem jelölte meg kötelezően, hogy végülis milyen hangszeren adják elő a művet, mégis berzenkednek, ha például valaki - mint legutóbb Hölszky - egy hagyományosan használt hangszert (csembaló) egy újabbra vált (harmonika; aminek a megszólaltatása nem feltétlenül az az ordináré hang lehet csupán, ami az utcákon meg kocsmákban olykor előjön ezekből a hangszerekből).]

ˇ

Ja és a locsogás!... Magam csak azért szoktam meghallgatni a beharangozott "beszélgetős" műsorokat, mert nagyon nagy bajnak tartanám, ha pusztán arra a valószínűségre hagyatkoznék (ami sajnos szinte mindig bekövetkezik), hogy a műsor gyatra lesz. Ami azonban legutóbb Szilágyi János új beszélgetős műsorában történt, az messze alulmúlt sok mostanában tapasztalható gyatraságot. Usztvolszkaja fent idézett mondata csak azokat kéri az elemzéstől való tartózkodásra, akik tartják valamire a munkáját... Nos, ez engem ebben a esetben nem kötelez semmire. Csak annyit: ha ez az idétlenkedő, semmire se való locsogó műsor vonzza a nézettséget (és a reklámot), akkor célszerűnek tartom, hogy a reklámok hitelében kételkedjem.

Naqoyqatsi

ˇ

Korányi Tamás rádiószínpada a Sanyi és Aranka Színházban 2009. január 16-án, pénteken este 7 órakor

ˇ

Naqoyqatsi hopi szó, jelentése: az élet, mint háború...
A műsor képi anyagát az azonos című film részletei adják, amint a zenéje is részben Philip Glass-nak a filmhez írt zenéjéből valók. Az egész műsor persze rokon Glass világával, de míg az elsősorban azt mutatja be, hogy miként technizálódik a világ, s ez milyen veszélyekkel jár, a műsor inkább a következményekre utal, az ember világbavetettségének reménytelenségére hívja fel a figyelmet, s mindezt elsősorban zenékkel és szövegekkel próbálja kifejezni.

ˇ

A szövegek:

1. Örkény István: Az élet értelme

2. Friedrich Hölderlin: Mnemoszüné; Kenyér és bor

3. Samuel Beckett. Akkor; Altatódal

4. József Attila: Reménytelenül

5. Kurt Hofmann: Beszélgetések Thomas Bernharddal

6. Ingeborg Bachmann: Reklám

ˇ

A zenék:

ˇ

1. Philip Glass: Naqoyqatsi

2. Salvatore Sciarrino: La Bocca, I Piedi, Il Suono

3. Szofija Gubajdulina: De Profundis

4. Steve Reich: Drumming

5. Hans Werner Henze: Prison Song

~

Információ a műsor létrejöttéről: ITT

ˇ

A műsor tisztán rádiós változata meghallgatható: ITT

Philip Glass

ˇ

nagyszerű munkája a 2004-es athéni Kultúrális Olimpia alkalmából. (Bővebben: ITT és ITT)

ˇ

Különleges kiadvány ez a kétlemezes album. Glass a különböző népek, nemzetek népzenéjét, zenei sajátosságait ülteti át a maga zenei nyelvére, anélkül azonban, hogy a forrásokat sértené. Ezt a nagyszerű zenész-társak is garantálják. Azt hiszem az utóbbi évek legsikerültebb zenei vállakozása.

ˇ

Letölthető az mp3 Panda honlapról ( ITT). Félperces mintákat meg lehet hallgatni, de az egész dupla lemeznyi letöltés ára: 3.04 $, ami a mostani árfolyamon is mindössze 642 Ft!

Ez a Pécsi Periszkóp Rádió!
ˇ
A műsor hallgatható:

Pécs belvárosában az Fm 97.1. Mhz frekvencián,
valamintInterneten:160 kbps mp3 és 32 kbps mp3 formátumban

Thomas Bernhard monológja

Thomas Bernhard nagyon ritkán adott interjút. Éppen ezért jelentős Kurt Hofmann interjú kötete (Beszélgetések Thomas Bernharddal; magyarul a Palatinus-Könyvek Kft. adta ki 1999-ben).

A műsor szövege tehát ebből a kötetből származik.

A szöveg egy mindvégig hallható zenei szövetre épül, amelynek a hangulata, hangzása erősíti Bernhard kötetlen, ám olykor igen súlyos szavait. A zenei szövet tehát valójában egy keverés, mix eredményeként egységes hangzást ad, s az egyes kompozíciók csak helyenként kapnak "szóló" szerepet. A leginkább domináns hangzás Vetter különös akusztikájú Miséjéből származik.

A zenék:

1. Morton Feldman: 2. vonósnégyes

2. Michael Obst: Inside

3. Michael Vetter: Missa Universalis; Spaces; Zen Gong (Ein-Klang)

4. Adriana Hölszky: Miserere

5. Grad-U-Knob III.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

A műsor meghallgatható illetve letölthető: ITT és a Bernhard monolog.mix.mp3 jelzetre kell klikkelni!

Olcsó húsnak...


lehetne mondani valahányszor az internet ezernyi ajánlatát vizsgálgatjuk, a számtalan zenei letöltést kínáló site között "szörfölünk". Nagyon nehéz különbséget tenni, mert olykor a legmutatósabb honlapon tapasztalható a leginkább arcpiritó lelketlenség....

Miről van szó? Egy példával lehet talán legjobban megmutatni. Azt mondja egy honlap (ITT), hogy a keresett zeneszerző, Michael Vetter, Ancient Voices című lemeze letölthető... Négy track, az egész 0.36 $! Nem tévedés, mai napi árfolyamon egy teljes lemez ára 71.59 Ft (hetvenegy Ft!). Gyorsan letöltöm persze, majd - biztos, ami biztos -alaposabban utánajárok a lemeznek. Megintcsak szörfölök hát. Vetter nevét elég jól ismerem, keresem a lemezeit és mit látok: ezen a lemezen nem négy, hanem öt mű szerepel. Ráadásul éppen a címadó mű hiányzik! Jó hát olcsó húsnak... de erről senki sem tájékoztatott...
Megkeresem hát egy másik honlapon (ITT) Vetter említett lemezét, s ott még mindig olcsón letöltöm az ötödik művet, ami a lemezen egyébként negyedikként szerepel és más címe van, úgyhogy némi kutatómunkára van szükség, hogy a végleges sorrendet megállapítsam. Az én bajom: minek is törődöm azzal, hogy milyen sorrend van az eredeti lemezen, fő, hogy szóljon a Winchester mindenit...!
És ekkor jön az újabb meglepetés. Az utolsó műből - ki tudja miért - az előbbi honlap lecsípte az utolsó két percet, ezért ott úgy marad abba, mintha kirántották volna a dugót a konnektorból. Vissza hát a "becsületes" site-ra, onnan olcsón megvásárolom az imént csonkán vett darabot, s most már szinte rendben is van.
A történet azért érdekes, mert nemcsak a félnótások (letöltő) kedvét rongálja ez a világ. Van itt csonkán közölt, rondára mázolt munka bőven. Virágzik a linkség, vigyázni kell a linkekkel is! Készséggel belátom, hogy bosszankodásom és morgolódásom merőben korszerűtlen. De azért!... gondoljátok meg!...
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Örkény István

Légypiszok


Kétértelmű szó. Egybeírva: a legyek piszka. Két szóban, fel­kiáltójellel: - Légy piszok! -parancs.

Steven Bach: Leni

Az utóbbi időben magyarul megjelent könyvek közül az egyik legérdekesebb. Nemcsak azért, mert Leni Riefenstahl élete és tevékenysége - az egyik legizgalmasabb és legtehetségesebb filmes és fotós volt a maga száz évet meghaladó életében - magában is figyelmet érdemel; nemcsak azért, mert kiderül, hogy ez a tehetséges nő egyértelműen náci volt; nemcsak azért, mert ezt minden eszközzel, életrajzában, nyilatkozataiban tagadta, sőt számtalan dolgot letagadott, számtalan dologban egyszerűen hazudott (például abban, hogy nem tudott a nácik tömeggyilkosságairól, holott olyiknál éppenséggel jelen is volt; nevelőanyját tüntette fel anyjának, mert vér szerinti anyja nem volt tisztán "árja" származású)) és így tovább.

De különösen érdekes Bach könyve azért, mert részletes kordokumentum. Számtalan kérdésre választ ad, s nem kerüli meg a legkényesebb kérdéseket sem. De tanulságos azért is, mert megdöbbentően analóg történésekkel bizonyítja az olvasónak: minden megtörténhet, a hihetetlen is lehetséges.

Nagyon fontos olvasmány. Egy parányi részletet ide idézek (160. oldal):

A FORDULÓPONT

A Harmadik Birodalom megalakulásának történeté­ben egy megoldatlan rejtély lappang, amely vélemé­nyem szerint sokkal érdekesebb, mint az a kérdés, hogy ki gyújtotta fel a Reichstagot. Az igazi kérdés így hangzik: „Mi történt a németekkel?"
SEBASTIAN HAFFNER

Valamennyi sztár közül ő az egyetlen, aki megért ben­nünket.
JOSEPH GOEBBELS

Hitler 1933-as kancellári kinevezését a történészek „a hatalom megragadásának" (Machtergreifung) nevezik, jóllehet nem volt benne sem erőszakosság, sem törvénysértés, sem szükségszerűség. Az abszolút politikai uralom megszerzésére irányuló lankadatlan és gátlástalan törekvés eredménye volt, amelyet a tényleges és mesterségesen előállított gazdasági és politikai válságok fondor­latos kiaknázása segített elő. A győzelmet azonban nem pusztán a mégoly könyörtelen akaraterő hozta meg. Hasonlóan jelentős szerepet játszott benne Hitler ellenfeleinek „meggondolatlansága, könnyelműsége és balszerencséje" és az az öncsaló hitük, hogy ők majd kordában tartják Hitlert.

[Európa Könyvkiadó, Budapest, 2008. - 560 oldal - 4000.-Ft]

Adriana Hölszky érdekes lemeze (WERGO, 2005) mindössze 10 $ ellenében kitünő minőségben tölthető le a
ClassicsOnline honlapjáról. Aki még a design-ra is kényes, megtalálja itt a lemez előlapját, a kiadó honlapján pedig kitünő minőségben a hátlapot is (kattints IDE!) A ClassicsOnline honlapján egyébként bele is hallgathatunk az egyes trackekbe!
ˇ
A lényeg persze a zene! Hölszky három kompozíciója szólal meg, az első csellóra és harmonikára, a második csak harmonikára, a harmadik pedig szóló cselló darab. A harmonika (vagy olykor baján) mifelénk tangóharmonikaként ismert, s inkább a "könnyebb" műfajok képviselői használják szívesen és nagyon jól. Néhány kortárs komponista is felfedezte az utóbbi évtizedekben, s olyan hangzásokat teremtett, amelyek olykor alig emlékeztetnek a hangszer megszokott hangjaira. Érdekes, hogy például Gubajdulina is több művében szólaltatja meg ezt a hangszert.

ˇ

A lemezen három Bach mű is hallgatható: viola da gamba és csembaló szonáták. A csembalót Hölszky a harmonikával helyettesíti, mintegy hitelesítve a hangszert, amely nem változtatja meg a Bach opuszok hatását, hangzását is aligha módosítja jobban, mint a mai csembalók a Bach korabeli hangszerekhez képest.
ˇ
Számomra azért is különösen érdekes ez a lemezösszeállítás, mert újabb bizonyítéka annak, hogy a leginkább "meredek"-nek tartott kortárs zeneszerzők mennyire szorosan kötődnek Bach-hoz.