Hajtépés

tanult barátosnémmal több hullámban vitatkozunk-hadakozunk, miszerint hogyan is van a művészettel, hogy mi az, ami tetszik és mi nem.

Szoktam mondani: ez mindenkinek magánügye; a többség elég vacak dolgok iránt lelkesedik, dehát annyi baj legyen.

Csakhogy tanult barátosném arra hajlik, hogy ami neki szokatlan, kevéssé elfogadható netán visszás, az - ő mondja - "dili".

Únásig mondom: minden új, szokatlan, a korábbiaktól eltérő dilinek minősült (szinonimák megengedtetnek: akár vacak, ronda, hülyeség stb.). Bachról kortárs "dilizői" azt mondták, hogy egész tehetséges lenne, ha nem akarna folyvást operát írni, műveit dagályosság és zavarosság jellemzi. Mozart "dilizői" szerint Amadeus hamis hangzatokat komponál, Beethoven "dilizői" szerint megengedhetetlen, ráadásul elénekelhetetlen a kilencedik szimfónia korál tétele, a Missa solemnis Agnus Dei tétele inkább illik csatadalnak, mint isten bárányának. Bartók zeneszerzése - írták a "dilizők" - inkább patológiai jelenség, mint művészet. Ravel Bolerójának bemutatóján valaki felpattant ültéből, s kiáltozni kezdett: ez egy dilis, pontosabban őrült... És folytathatnám...

És akkor jön Duchamp és egy férfi pissoir-t megfordít, kútnak titulálja és kiállítja, mint műalkotást. Jön egy másik egy keretben rongyot lógat és azt mondja: alkotás.

Fontos! John Cage azt mondta, hogy a tetszés-nemtetszés alapján nem dönthető el semmi. Ez bizonyosan igaz, noha mindenki azt mondja, hogy neki mi tetszik. Ha tíz ember elé kirakunk bármit, akkor lesz, akinek tetszik, lesz, akinek nem. Akkor itt mi dőlt el?

Sejdítem, hogy az erős ágálás nemcsak konzervativizmust jelez (istenem, mit tegyünk), hanem egyszerűen lustaságot. Azt hiszem vitapartnere(i)m összetévesztik a szórakozást a művészettel. Magam részéről inkább vizsgálgatom, hallgatom-nézem a jobb minőséget. Ha megelégszünk a középszerrel, leszoktatjuk magunkat a szellemi tevékenységről. Ezt lehet csinálni, de én nem érzem szerencsésnek.

Aztán barátosném azt mondta, hogy egy bizonyos taiwani együtes lassan táncol, ami unalmas. Erre nincsen ellenérvem. Szerencsére megvan a lehetőség, hogy ne nézze a lassút, akinek unalmas. Cage-t egyszer megkérdezték: mennyi az a hosszú szünet, amit a kottájába instrukcióként beírt. "Pontosan annyi" - hangzott a válasz. Neked lassú, nekem gyönyörűen megrázó. Neked unalmas, engem szinte szétfeszít a belső izgalom. Ha valaki rohanni akar, ám rohanjon, csak aztán lihegés közben ne panaszkodjék a légvételi nehézségekre (ezt ezúttal szeretném szellemi értelemben mondani!).

Ahogy itt elolvasom ezeket a sorokat, szinte szánalmat érzek. Magam iránt is. Hogy lehet evidenciákat ilyen siralmasan magyarázni?...

Vigasztalásul három Joseph Beuys "dili":

~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Meg az "inkriminált" Duchamp: