Internet betegségek...

Megadással figyelem azt a mindenképpen elszomorító jelenséget, hogy az internet nagyszerű lehetőségei használatának és hasznának fel- és elismerése ellenére, hogyan épülnek le korábban jobb állapotban élő ismerősök... Sokszor viszont vadidegenek "tisztelnek" meg...

Naponta kapok - olykor rakásnyi - levelet. Íróik maguk készítette szellemességekkel, viccgyüjteményekkel, lenge malackodásokkal vélik szórakoztatni barátaikat.

Van egy lehetőség: blogot kell indítani. Amint jelen sorok is bizonyítják, erre egyszerű lehetőség van. Csakhogy a blog teljesen demokratikus. Olyan mint bármely újság, könyv, rádió vagy tv műsor stb. Ha akarod megnézed, meghallgatod, elolvasod. (Csak szolidan megjegyzem, hogy a névtelen blogokat nem állhatom és nem is tudom komolyan venni. E téren - merem mondani - szereztem némi tapasztalatot. Megfejtésük többnyire a pszichológusok és pszichiáterek hatáskörébe utalható.)

A levél más dolog. Képzeljük el, amint hagyományos levelezés keretében vadidegenek küldenének a címemre vicceket, képeket, malackodó bugyutaságokat. Naponta, többet...! Mit is gondolhatnék róluk?!

Míg egyfelől az e-mail nagy valószínűséggel megszüntet egy fontos dolgot, amit korábban levelezésnek neveztek, s ha a levelező személy közérdeklődést érdemelt, kiadták levelezését. Az egyik legizgalmasabb olvasnivaló! De mi lesz az e-mailekkel? Megtelik a postaláda, kiürítjük egy kattintással. Hol helyezkednek el mondjuk egy író, tudós stb. e-mailjei majdani hagyatékában?

Másfelől viszont olyan elkeserítően sok ostobaság - ne szépítsük: marhaság - dől be az elektromos postaládába, hogy már-már azt gondolom: sokan naphosszat ülnek gépük előtt, s küldik ezeket a "legalizált vírusokat", ezeket a leépült szellemiségű maszatokat, szellemeskedéseket azoknak, akiknek a címe valamilyen módon a birtokukba került. Letiltani ezeket a leveleket? Szörnyen megalázónak érzem. Nem marad más hátra, mint a határozott - rezignált -kattintás a "biztos ön abban, hogy végleg törölni kívánja ezeket az üzeneteket" (are you sure you want permanently delete these messages?) megfelelő pontjára. A levél elszáll, a butaság marad...

Hajtépés

tanult barátosnémmal több hullámban vitatkozunk-hadakozunk, miszerint hogyan is van a művészettel, hogy mi az, ami tetszik és mi nem.

Szoktam mondani: ez mindenkinek magánügye; a többség elég vacak dolgok iránt lelkesedik, dehát annyi baj legyen.

Csakhogy tanult barátosném arra hajlik, hogy ami neki szokatlan, kevéssé elfogadható netán visszás, az - ő mondja - "dili".

Únásig mondom: minden új, szokatlan, a korábbiaktól eltérő dilinek minősült (szinonimák megengedtetnek: akár vacak, ronda, hülyeség stb.). Bachról kortárs "dilizői" azt mondták, hogy egész tehetséges lenne, ha nem akarna folyvást operát írni, műveit dagályosság és zavarosság jellemzi. Mozart "dilizői" szerint Amadeus hamis hangzatokat komponál, Beethoven "dilizői" szerint megengedhetetlen, ráadásul elénekelhetetlen a kilencedik szimfónia korál tétele, a Missa solemnis Agnus Dei tétele inkább illik csatadalnak, mint isten bárányának. Bartók zeneszerzése - írták a "dilizők" - inkább patológiai jelenség, mint művészet. Ravel Bolerójának bemutatóján valaki felpattant ültéből, s kiáltozni kezdett: ez egy dilis, pontosabban őrült... És folytathatnám...

És akkor jön Duchamp és egy férfi pissoir-t megfordít, kútnak titulálja és kiállítja, mint műalkotást. Jön egy másik egy keretben rongyot lógat és azt mondja: alkotás.

Fontos! John Cage azt mondta, hogy a tetszés-nemtetszés alapján nem dönthető el semmi. Ez bizonyosan igaz, noha mindenki azt mondja, hogy neki mi tetszik. Ha tíz ember elé kirakunk bármit, akkor lesz, akinek tetszik, lesz, akinek nem. Akkor itt mi dőlt el?

Sejdítem, hogy az erős ágálás nemcsak konzervativizmust jelez (istenem, mit tegyünk), hanem egyszerűen lustaságot. Azt hiszem vitapartnere(i)m összetévesztik a szórakozást a művészettel. Magam részéről inkább vizsgálgatom, hallgatom-nézem a jobb minőséget. Ha megelégszünk a középszerrel, leszoktatjuk magunkat a szellemi tevékenységről. Ezt lehet csinálni, de én nem érzem szerencsésnek.

Aztán barátosném azt mondta, hogy egy bizonyos taiwani együtes lassan táncol, ami unalmas. Erre nincsen ellenérvem. Szerencsére megvan a lehetőség, hogy ne nézze a lassút, akinek unalmas. Cage-t egyszer megkérdezték: mennyi az a hosszú szünet, amit a kottájába instrukcióként beírt. "Pontosan annyi" - hangzott a válasz. Neked lassú, nekem gyönyörűen megrázó. Neked unalmas, engem szinte szétfeszít a belső izgalom. Ha valaki rohanni akar, ám rohanjon, csak aztán lihegés közben ne panaszkodjék a légvételi nehézségekre (ezt ezúttal szeretném szellemi értelemben mondani!).

Ahogy itt elolvasom ezeket a sorokat, szinte szánalmat érzek. Magam iránt is. Hogy lehet evidenciákat ilyen siralmasan magyarázni?...

Vigasztalásul három Joseph Beuys "dili":

~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Meg az "inkriminált" Duchamp:

Morton Feldman

ˇ

dupla CD az összes hegedű-zongora illetve brácsa-zongora opuszokkal!

ˇ

1945 és 1984 között. Egy teljes ív a zeneszerző életművében. Pontosan nyomonkövethető, hogy hogyan alakult a szinte Bartókra emlékeztető művektől ahhoz az alkotóhoz, aki önmagáról ironikusan mondta: legutóbb egy ujjra komponáltam egy művet, roppant nehéz...

ˇ

Nagyszerű lemez! 20 $ ellenében kitünő minőségben letölthető: INNEN !

Akkor

Szöveg: Samuel Beckett hosszabb írásának néhány mondatos részlete

Zene: Steve Reich ~ Drumming

Kép: Black & White ballet (a Falling Angels produkció részletének felhasználásával); valamint különböző fotók

Rövid szösszenet arról a régi tételről, hogy a lét határozza meg a tudatot... (alant kis "kiegészítéssel! - P.S.)
ˇ
Tanult barátommal váltottam szót a minap. A dolog voltaképpen érdektelen, ám érdekes bizonyságot szereztem arra a kedvenc mondásomra, hogy manapság az embereket még az sem érdekli, ami érdekli őket...
ˇ
Bugyuta, szinte mulatságosnak mondható beszélgetésbe kezdtünk arról, hogy "jó-e a mostansági rádió" vagy nem. Szerinte elég jó - léte meghatározza - ; szerintem nem - létem meghatároz.
ˇ
Jót mosolyogtam azon a szerepcserén, ami történt. Hiszen vénségemre - szemben tanult barátom nagyjából mintegy negyedszázados "előnyével" - csak mondtam, hogy nincsen jól, hogy sok-sok mai "jelentősnek" még a neve sem hangzik el sohasem, nemhogy arról hallanánk, hogy mit is csinálnak.
ˇ
Ekkor valóban erős érv következett. Mostanában igazán mai, jeles zeneszerzők, zenészek közreműködésével készült opuszt koronáz az, hogy karácsony tájára még CD lemezen is hozzáférhetővé lesz (szinte meggyőzve álltam ott, s valóban a francia rádió saját lemez kiadványainak sora derengett fel bennem)...
ˇ
És kik a zeneszerzők, zenészek? - kérdeztem... - Hallgatás következett... majd a számítógépbe bújva lassacskán kiderült, hogy az opusz fő gondnoka által észbe hozhatatlan két név hazai kortárs zenénk két igen jelentős neve volt.
ˇ
Akkor hát miről is beszélgettünk tanult barátommal a minap?
ˇ
Valamelyes kiegészítés arra nézvést, hogy mi is befolyásolja létem meghatározta tudatomat: ITT
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
P.S.: fenti sorok még akkor kerültek ide, amikor az említett lemezt nem ismertem. Azóta meghallgattam, s ennek jegyében érzem fontosnak az alábbi kiegészítést:
ˇ
Azt a vitatkozási módot nagyon rossz néven veszem, ha valaki úgy csúsztat, hogy egy közel évtizeddel ezelőtt, teljesen más körülmények és feltételek között létrejött "termék" idézésével a mai vita érvkészletét próbálja "gazdagítani".
ˇ
Nem kell több, csak a megjelent igazán kitünő lemez adatait kell végigböngészni és világos: ennek a nagyszerű kiadványnak a létrejöttéhez a rádió (hogyan nevezzem?) "jelenlegi egészének" semmi köze sincsen, pontosabban csak annyi, hogy az archívumból a közel egy évtizeddel ezelőtt készült műsor anyagának jogát eladta vagy átadta egy lemezcégnek, amely azután abból, a rádión kívül - két nagyszerű zenész közreműködésével -, valóban kitűnő CD-t készített. Egy éppen ilyen problémákat feszegető vitában ezt még elhallgatni sem illik, de bizonyító, vitadöntő érvként felemlíteni: enyhén szólva sportszerűtlen -, hogy a súlyosabb minősítést kerüljem! Sok-sok mainapság burjánzó torzulásunkat képezi le az ilyesmi. Rettenetesen lehangol, amikor akaratlanul (és beismerem: hallatlan naivitás következményeként) belekeveredem.
ˇ
Lásd még: ITT

A Sant'Egidio közösséget 1968-ban alapította Andrea Riccardi.

ˇ

A világi szervezet a szegények gyámolítását és az evangelizációt szorgalmazza azóta is...

ˇ

Erről volt szó a minap az egyik közszolgálati televízió vallási műsorában. A nyilatkozó férfiú fontosnak tartotta az évet - a "diáklázadások évét" - említeni, olyan hitet keltve, mintha azok a diáklázadások oktalanok és jelentőség nélküliek lettek volna a Sant'Egidio közösségéhez képest. Másrészt célzott "a termelési erőket odakint s az ösztönöket idebent" József Attilától származó definitív megfogalmazásának alanyaira, ami szintén felületes gondolkodás eredményeként létrejött zavarosságot tükröz.

ˇ

Ám az érvelés során egy sommás megjegyzést is tett - ne kerülgessük: ostobaságot mondott. A megjegyzést annak kapcsán tette, hogy a jómódú fiatalok elmentek Róma szegénynegyedeibe segíteni...

ˇ

És itt jött a kitétel: "Fellini Rómája ellátogatott Pasolini Rómájába".

ˇ

Mintha Fellini Rómája és Pasolini Rómája között nagy különbség lett volna. Mintha Fellini Rómája a gazdagok városa lett volna, szemben a Pasolini Rómájával.

ˇ

Meglehet: Fellini és Pasolini világértelmezésében, a valláshoz való viszonyukban sok különbség volt. Ám egyben vitathatatlanul azonos nézetet vallottak: ami a katolikus egyházat illeti. Mindkettejük véleménye következetesen lesújtó volt...

ˇ

De hogyan is lehetett volna másképpen. Hiszen az egyház már 1605 decemberében (V. Pál pápa "alkotása") megalapította a maga bankját. Elnevezése ugyancsak elgondolkodtató és ez a gondolkodás messzire vezet: Il Banco di Santo Spirito (A Szentlélek Bankja)...

Egy rádiószínpad-produkció részlete. Az est címe: Ryoanji.

A részlet nézhető-hallgatható: ITT

A Ryoanjiról Klaus Schöning írt szép szöveget. Ez is elhangzik majd. A felhasznált részlet itt olvasható:

Klaus Schöning: Ryoanji
avagy az üresség kertjei

A kép: fehér téglalap kavicsokból.
Benne öt sziklacsoport.
Kétszer két kő.
Kétszer három kő.
Egyszer öt kő.
Tizenöt objets trouvés. Talált tárgyak. Messziről hordták ide a zen-szerzetesek.
Gondosan keresték évszázadokkal előttünk.
A csillogó homok,
egyenesen gereblyézve hosszában
és a jobb sarokban széltében.
Koncentrikus gereblyézett körök,
kis hullámokhoz hasonlók,
az öt mohán nyugvó sziklacsoport körül,
mint szigeteket mossák körül őket.
A kép kerete:
sötét téglalap
tenyérnyi kövekből,
melyek körülölelik a kép felületét.
Ryoanji - a kiotói templom kőkertje.
Sok-sok időn át omladozva, elfelejtve,
néhány évtizede újra felfedezve.
Szeki-tei, a kőkert. A kövek kertje.
Ku-tei, az üres kert. Az üresség kertje.
Formát és tant összhangba hozni.
A térben.
A felületek ürességét
kövek ott-léte teszi érzékelhetővé,
Csönd.
A hangok csak buborékok a felszínén.
Szétpukkannak,hogy eltűnjenek.
A fehér kertek a kövektől lesznek üressé.
A téglalap geometriája asszimmetrikusnak tetszik
a kövek elhelyezkedése folytán.
Formátlan forma.
Sokan kísérelték meg az értelmét meglelni.

Valamit a "keep smiling"-ról...

Olvasom, hogy a nagy tévécsatorna tervei nem váltak be, a nézettség nem érte el a kívánatos mértéket stb.

Olvasom folyvást, hogy a két nagy tévécsatorna küzd egymással a nézettség kívánatos szintjének elérésében. Mondhatni: ölik egymást a fiúk-lányok!

Ha az ember nem tévedne ezekre a csatornákra olykor, azt hihetné. hogy valamiféle fantasztikus "termékek" állnak a háttérben; hogy a boldog néző alig képes választani a jobbnál-jobb finomságok közül...

Viszont: a jelentős tévécsatorna halálosan unalmas műsorvezetőnője reggelente még a tragikus dolgokat is egy-egy mosollyal fejezi be, nyilván megmagyarázták neki, hogy "jó a mosolya". Az egyetlen értelmes, tematikus és progresszív műsort lecserélték egy olyan unalmas esti rémségre, amiben egy perc után agyzsibbadást kap az ember, a műsorvezető jellegtelen, bájkülsejű, s ráadásul kifejezetten kellemetlen orgánumú (ez egyébként szinte általános rádió és tévé szerte).

Külön csatorna bizonygatja a nap 24 órájában, hogy a digitális átállás miféle lehetőségeket kínál, visszapergethetjük, minden segédeszköz nélkül rögzíthetjük, megállíthatjuk, s még ki tudja mi mindent csinálhatunk...

De mivel? Hiszen a magyarul beszélő tévék és nagy szórású (közszolgálati) rádiók újonnan készült, saját produkciói, magazinjai, show és ismereti műsorai egyszerűen elképesztő színvonalra süllyedtek vagy pontosabban idomultak kis honunk mentalitásának, politikai és egyéb iskolázottságának színvonalához.

No de: keep smiling!

Kristallnacht

Ingeborg Bachmann:

Én már nem tudok fákat látni a fákban.

Az ágaknak nincs levelük, mit a szélbe tartanának.

A gyümölcsök édesek, de szeretetnek híján.

Még csak jól sem lakatnak.

Mi lesz ebből, mondd?

Szemem elől menekül az erdő,

fülem elől a madarak szájukat csukják,rét nekem nem lészen ágyam.

Elteltem az idővel

és éhezem rá.

Mi lesz ebből, mondd?

Éjjel tüzek fognak égni a hegyeken.

Elinduljak-e, közeledjem-e újra mindenekhez?

Én már egyetlen útban sem tudok utat látni.

[Ingeborg Bachmann: Elidegenedés]

Hallgatható: ITT