ˇ
eredetileg angol nyelven írt könyve: Velence vízjele
ˇ
A "víznövesztette"...
ˇ
[A végső nyughely városáról...]
ˇ
ˇ
„Szeles éj volt, s még mielőtt retinám bármit is regisztrált volna, mérhetetlen boldogság öntött el, orrlyukaimat megtöltötte az, ami számomra mindig ennek szinonimája volt, a fagyos hínár illata. Mások számára ezt jelenti a frissen kaszált fű vagy a széna, megint másoknak a karácsonyfa és a mandarin illata. Nekem a fagyos hínár jelenti ezt, részben már magának a szónak a festői hangzása miatt (oroszul a hínár az a gyönyörű szó, hogy vódoroszli), részben pedig a jelentésében rejlő apró össze nem illőség, a víz mélyében zajló rejtett dráma miatt. Az ember ráismer magára bizonyos elemek között: amikor magamba szívtam ezt a szagot a stazione lépcsőjén, már réges-rég az össze nem illőségek és rejtett drámák szakértője lettem. E szag iránti vonzódásom kétségtelenül azzal is magyarázható lenne, hogy a Balti-tenger mellett töltöttem gyerekkoromat, a Montale versében szereplő vándorló szirén hazájában. De azért kétlem, hogy innen eredne. Már csak azért is, mert ez a gyermekkor nem volt olyannyira boldog (nem szokott ugyanis az lenni, sokkal inkább az önutálat és a védtelenség iskolája), ami pedig a Baltikumot illeti, arról a részről, ahol én éltem, igazán csak egy angolna volt képes kicsusszanni. Mindenesetre gyerekkorom aligha tekinthető bármiféle nosztalgia tárgyának. Mindig is éreztem, hogy ez a nosztalgia máshová vezethető vissza, valamire, ami az életrajz keretein és a genetikai adottságokon kívül esik, a hipotalamusz tájékára, ahol gerinchúros őseink benyomásai raktározódnak őselemükről, például azé az ichthusé, ahonnan civilizációnk ered. Hogy aztán az a hal boldog volt-e, az már más kérdés.”
No comments:
Post a Comment