Monday, June 01, 2015

"Nagyon jófajta házak"



Egy holokauszt túlélő zsidó  - egykori iskolatárs - vissza-emlékező könyvecskéje.
65 éve érettségiztünk.  
~~~~~~~~~~~~~
Nem hagy nyugodni az itt idézett szöveghalmaz. A minapi érettségi találkozó felkavarta az egészet...
 ~~~~~~~~~~~~~~~~ 
1942-ben kerültem a Kölcsey gimnáziumba, ahol akkor ún. zsidó osztályok is voltak. Ez ma visszatetszőnek hat, de az akkori igazgató - vitéz dr. Esztergomy Ferenc - lehetővé tette, hogy a szokásos "kvótán" felül zsidó fiúk gimnáziumba kerülhessenek.
Nyolc évig jártunk együtt. A háború után a zsidó és nem zsidó osztályok összekeveredtek.
Ezek az évek Magyarország történetében igen fontos és tragikus évek voltak. Ebben az időszakban dúlt a 2. világháború, 1941-ben esett meg a mostanában sokat emlegetett Kamenyec Podolszkiji vérengzés, 1943-ban a Don-kanyar és erre az időszakra (1944) esik a magyarországi holokauszt, majd a több hónapig tartó, tömeggyilkos nyilas terror. 
Egykori iskolatársam "visszaemlékező" könyvecskéjében elfelejtődtek, kimaradtak a gettók, a deportálások, a nyilas terror. A történelem az ő emlékezetében mindössze ennyi: az iskolai tanítás megszűnt, és azután jött a "málenkij robot". Közötte semmi!... - Megvallom, azért idézem ezeket a részleteket, mert ugyan különös értéket nem találok bennük, viszont szomorúan jellemzők napjainkra. A szelektív felejtés pszichés és társadalmi jelenségének illusztrálását szolgálja talán az alábbi idézetsor? Nem tudom, csak elszomorít! 
A "zsidó" szó ebben a szövegben egyetlen egyszer sem fordul elő.
Számomra hátborzongató szemlélet tükre a szöveg… Az ilyen típusú kihagyó emlékezet nézetem szerint megbocsáthatatlan, s hozzá még hazug is. Sok ezer halott emlékének meggyalázása! 
 ~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~ 
És akkor lássunk idézeteket, pontosan (szinte idilli szöveg, amibe  - hát igen - minden kétséget kizárva, valamit belezavart a háború): 

A gyerekkorom kezdete még a Hor­thy-rendszernek a béke időszakára, azután a háborús időszakára esett.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~ 
jártam a gimnáziumba, az úgynevezett Kölcsey Gimnáziumba, és máig is örülök annak, hogy az iskolának ez volt a neve, mert ezt a nevet kapta, amikor megalapították és ma is annak hívják. Nem kötődött sem ilyen politikához, sem olyan politikához, a költő ma is része nemzetünk érték­rendjének.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~ 
Talán az első és a legrégebbi ilyen esemény az volt, hogy 1939 körül megkezdődött a lengyelor­szági menekültek felbukkanása Magyarországon. Itthon még nem volt akkor háború, de Európában már megkezdődött. És az ide érkező ilyen-olyan menekülteknek nem voltak megfelelő papírjaik, vagy voltak, de nem teljesen legálisak. A köze­lünkben volt egy ilyen menekülttábor - nevez­hetnénk mai szóval internáló tábornak -, de ez egy viszonylag emberséges hely volt a Szabolcs utcában. Ott, ahol a Szabolcs utcai kórház volt már akkor is, attól úgy ötven vagy száz méterre. 
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
honlapjáról:
Ez az "idilli" hely a Szabolcs utcai internáló tábor volt az ún. hontalanok tábora.

Az 1941 nyarán Magyarországról deportált több mint 20 ezer zsidó mintegy 20 százalékát, körülbelül 4 ezer embert a fővárosból hurcolták el. Ezeket elsősorban zsidó intézmények (Rumbach és Páva utcai zsinagógák, a Columbus utcai Izraelita Siketnémák Budapesti Országos Intézete, a Szabolcs utcai Zsidókórház, stb.) mellé telepítették.   Az 1941-es akció megindulásakor tömegesen hurcolták el az embereket  Kamenyec-Podolszkijba. 

Ezeket a tömeges mészárlásokhoz vezető  akciókat nevezte Szakály Sándor "történész" idegenrendészeti eljárásoknak...
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~ 
Drótkerítés vette körül és fegyveres emberek őrizték őket. Emberségesen viselkedtek az őrök, oda hívták a kvázi foglyokat a kerítéshez, lehe­tett velük beszélgetni, lehetett nekik ennivalót hozni. Az anyám, aki jószívű, segítőkész asszony volt és az első világháborúban megélte az élelmi­szerhiányt, útnak indult és vittünk oda valakinek ennivaló csomagot. Nem is tudom, hogy honnan volt az illető ismerős vagy honnan ajánlották, de szóval elmentünk oda. És hát ott álltam a drót­kerítésnél, a túlsó oldalt a bezárt asszony, kint az anyám meg én. Ott állt egy fegyveres ember és akkor én megkérdeztem az anyámat, de hát mit csinált ez a néni rosszul, hogy ide bezárták. És az anyám zavart volt, nem tudta megmon­dani, hogy mi rosszat csinált a néni.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
 A következő dolog az volt, amikor elmentünk a Nemzetközi Vásárra, ami abban az időben a Városligetben volt. Még akkor oda építették föl a pavilonokat, és oda minden évben elmentünk és megnéztük a vásárt, reklámcédulákat gyűjtöttem, nagyon kellemes volt. És egyszer csak jött József főherceg. Ő Habsburg volt, leszármazottja József nádornak és akkoriban ő volt a Magyarorszá­gon élő Habsburgok doyenje. Idős ember is volt, tábornagyi ranggal, és elnöke volt a Tudományos Akadémiának. Szóval egy fő állami tekintély, test­őrök kísérték és ezeken a testőrökön olyan lát­ványos ruha volt: szép sisakban szép szál magas legények voltak és hárman vagy négyen kísérték őt. A főherceg jött, én pedig tátott szájjal bámul­tam a látványt, a testőröket, a nagy embert és így tovább. Eközben valahogy egy kicsivel köze­lebb jutottam, mint ahogyan ezt a testőr helyes­nek tartotta, nem féltették tőlem a főherceget, de a szabad járást talán akadályoztam. És akkor halkan sziszegve a testőr elküldött engem vala­hová olyan trágársággal - amely trágárságot tán hallottam is már, meg tudtam is, hogy ez a szó létezik, tapasztaltam is már ilyet - de az én számomra ez teljesen képtelenség volt, hogy valaki ilyet használ. Pláne, ez a gyönyörű férfi ebben a gyönyörű egyenruhában, sisakban…
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~ 
A háború alatt, 1944-ben abbahagyták a tanítást. Próbáltak mindenféle erőfeszítéseket tenni, amikor a bom­bázások megkezdődtek.  Ez április táján történt, a német megszállás után néhány héttel, amikor az intenzív bombázások elkezdődtek. És akkor jött ez az 1944-es nagyon hosszú vakáció, ami '44 áprilisától   1945 márciusáig, tehát közel 11 hónapig tar­tott. Bombázások voltak, lehetne mondani, hogy szörnyű korszaka volt az életemnek, de nem igaz, mert másfajta érdekességek és élmények érték el akkor is az embert.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Az apám rettenetesen nyugtalan volt, hogy én most nem járok iskolába. Mi lesz velem, ha nincs tanítás?  Kiderült hát, hogy nem lehet iskolába járni. Azután jött az ostrom, a pince, de mindezt túléltük. Többször kerültünk az életve­szély viszonylagos közelébe, és akkor találkoztam azzal, ami a magyar történelemnek egy része és amiről szörnyű történetek vannak joggal. Ez az, amit úgy emlegetnek, hogy málenkij robot, tehát: a kis munka, ahova embereket elvittek és aztán sose érkeztek vissza Magyarországra, vagy visszajöttek, de előbb eltöltöttek sok évet a Szovjet­unióban.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
 Utána azután vége lett Budapesten az ostrom­nak, és február elején megtudtuk, hogy az utolsó német és magyar katonát is vagy megölték vagy elfogták. A Királyi Várban és annak a környékén lett vége az ostromnak. Ez február 11-12-én tör­tént.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~ 
Mielőtt bármit mondanék, ismertetem az alapvető dolgokat. Abban az időben kötelező hittanokta­tás volt az iskolában. Ez azt jelenti, hogy az első elemitől kezdve a nyolcadik gimnáziumig, tehát 12 éven keresztül volt kötelező hittanoktatás. Akkor szüntették meg ennek a kötelező jellegét, amikor én a gimnázium utolsó tanévét töltöttem, tehát engem ez még lényegében végigkísért. Elő­írták, hogy a vasárnapi misén meg kell jelenni. Katolikus cserkészcsapatba, a Regnum Marianumba jártam, lelki gyakorlatokon vettünk részt, s eléggé magától értetődőnek tartottam azokat a szabályokat, nevelési elveket.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~ 
 Elmondanám még azt is - mert erről sokat lehet még mindig hallani -, hogy 1944-ben Wallenberg svéd diplomata emberek ezreit mentette meg azzal, hogy a kormányzat eltűrte tőle, elfogadta tőle azt, hogy úgynevezett svéd menlevelet adott embereknek. S a város nagyon jófajta házaiban, az abban az időben nagyon jó lakókörnyezetnek szá­mító Pozsonyi úton, a harmincas években épült házakban lakást is adott ezeknek az üldözöttek­nek. Ezek a házak ugyan zsúfoltak voltak, és nem volt szabad bármikor kijönni. De hát, azért biz­tonságosnak tűnt és nagyon sok üldözött ember számára biztonságos is volt.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~ 
Ennyi! - Ennyi?...
És viszont a hihetetlen valóság: El mule rachamim (Auschwitz - Majdanek - Treblinka) - énekli Shalom Katz

video

Az időszakról lásd még: ITT

No comments: