A diktatúra vagy diktatórikus rendszerek az esetek jelentős részében – történelmi mércével mérve – rövid életűek. Az egyes ember életét azonban egészben tönkretehetik. Ráadásul kártevésüket nem lehet „kapásból” helyrehozni, még egy ideálisan jót akaró diktatúraellenes igyekezet során sem.
Pesszimizmusom ilyenformán töretlen – ilyen országban (világban?) élünk.
A nagyhangú bevezetőt azért írtam ide, mert teljesen lebénult társadalmunk elégtelenre vizsgázik akkor is, amikor apró jelenségek azt mutatják, hogy van néhány - mondom csak néhány! – tisztességes akarati megnyilvánulás.
Most a legaktuálisabb esemény kapcsán próbálok a fentiek jegyében meditálni.
A Markó Iván jelenség.
Minden Markót bíráló megnyilvánulás pironkodva elővezeti, hogy pedig Markó milyen tehetséges volt. Ha azonban megnézem életművét, akkor számomra az derül ki, hogy kellően ravasz érzékkel választott bombasztikusan nagy témákat, amelyeknek megformálásakor a téma maga eltakarta azt, hogy bizony a színpadon jó technikával előadott giccset látok. Amíg táncolt (lásd Béjart balett társulata) elég jó táncos volt. Amikor koreográfus is lett, előjöttek mentalitásának talmi, olykor vacak, egzatáltan pöffeszkedő tulajdonságai (Jézus, az ember fia; Káin és Ábel; Emberi himnusz). Azután pedig, maradék képességei fogytán – miközben továbbra is „nagy témákhoz” nyúlt (legutóbb Az ember tragédiája eredeti formájában is vitatható mélységű darabhoz, valódinak szánt mondanivalóját felmutató megformálásához ugyancsak nagy tehetség szükségeltetik) -, ahogy gyakorta lenni szokott: áttért a nyulós-nyálas seggnyaláshoz (elnézést az érzékeny gondolkodástól, de nem találok jobb kifejezést reá).
Most, hogy udvari művészkedésének egyik állomását az elkeseredett ellenállás megzavarta, a közönség javarészt, ő pedig a maga egészében olyan teljesen képtelen értetlenséggel, mi több ostobasággal állt ott, amihez foghatót alig tapasztaltam hosszú életem során. Más alkalommal az istenről locsogott, aki nem demokrata, most viszont a színpadról nyilvánította ki szeretetét az ország miniszterelnöke iránt, aki ezek szerint tehát „demokrata”.
De minek is folytassam? Aki érti, annak szükségtelen a magyarázat, aki nem érti, annak felesleges.
A flash mob megítélésében nem lehet tagadni az ilyenfajta megmozdulás lényegét: a hirtelenséget, a váratlanságot stb. A kérdés, hogy a megmozdulás igaz-e? Markó olyan összeget kapott gazdájától, amely pedzette az egész magyar táncművészetnek juttatott összeget. S mert a magyar táncművészetben mainapság többnyire a Markóénál jelentősen jelentősebb produkciókat látunk, kész a képlet: jelentős összeg a seggnyalásért jár (ismét elnézést).
De sorolhatnám: a zsidózó Fekete Györgyöt, a művészet akadémiájának teljhatalmú urát, vagy Kerényi Imrét, a kódoltan zsidózó és nyiltan buzizó miniszterelnöki főmegbízottat, Vidnyánszky Attilát a nyalás és hallgatás közt ingázó lajblis figurát – megannyi egykor úgynevezett tehetség…
Fura dolog, de az igazi tehetséget nem zavarja meg az emberi gyarlóság. A alapvetően elmarasztalható jellemű és gondolkodású Wagner Richárd jelentős színt ácsolt a huszadik század zenéjének is, míg a mindenképpen szeplőtelenebb Verdi a belcanto olykor artistákat is megszégyenítő magas C-ivel mindmáig egyeduralkodó a Markót adoráló nagyérdemű lelkében-fejében.
