Bob Wilson és Shakespeare
Egyre inkább meggyőződöm arról, hogy van értelme a blog-írásnak. Az áprilisi Rádiószínpadon bemutattam egy klipet, Bob Wilson munkáját egy Shakespeare szonett ihletésére. Sajnos Bob Wilsont a mi tájainkon szinte senki sem ismeri, pedig alig van színpadi műfaj, amelyben ne alkotott volna valami jelentőset.
S most? Párizsból, egy ismeretlen ismerősöm, hívta fel a figyelmemet egy másik nagyszerű Wilson opuszra - úgyszintén Shakespeare nyomán.
A mű azért is érdekes, mert a háttérben feltűnik az a Sheryl Sutton, aki elbűvölte Pilinszky Jánost a Süket pillantása című Wilson-rendezésben. Pilinszky azután könyvet is írt a Suttonnal folytatott beszélgetések alapján...
A szonett:
XXIX
Ha, vesztve nép és Szerencse kegyét,
Árvultan sírok kivert voltomon,
És zaklatlak, hiába, süket Ég,
S nézem magam és sorsom átkozom,
S irigylem a reménykedőbbeket,
Különbeket és tapsoltabbakat,
Ezt, mert többet tud, azt, mert verse szebb,
S fő-kéjem öröme is szikra csak:
Akkor, magam már-már megvetve, rád
Gondolok - s lelkem (mint a hajnali
Pacsirta, mely a föld árnyain át
Kitör) az ég kapuit zengeti;
Mert édes emléked is annyit ér,
Hogy balsorsom sem adnám trónokért.