Rainer Maria Rilke: Malte Laurids Brigge feljegyzései

ˇ

[részlet]

ˇ

Lehetséges, hogy az ember nem látott, nem ismert és nem mondott még semmi igazán fontosat? Lehetséges ez? Évezrednyi ideje volt, hogy lásson, elmélkedjék és feljegyezzen mindent, s engedte tovaröppenni az évezredeket, akár a tízpercet az iskolában, mikor a vajas kenyér után egy almát majszolunk?
Bizony, lehetséges.
Lehetséges, hogy a haladás, találmányok, kultúra, vallás és életbölcsesség ellenére az élet felszínén ragadtunk? Lehetséges, hogy még ezt a felhámot is, mely azért mégiscsak lett volna valami, egy elképesztően unalmas anyaggal borította be az emberiség, s most úgy fest, mint a szalonbútorok, mikor a család elutazik nyaralni ?
Bizony, lehetséges.
Lehetséges, hogy a világ egész történelmét félreértették? Lehetséges, hogy az egész múlt hamis, mert mindig csak a tömegeiről beszéltek, mintha egy csomó ember csődületéről lenne szó — ahelyett, hogy az Egyetlent tekintették volna, akit mindenki körülállt, mert idegen volt és meghalt?
Bizony, lehetséges.
Lehetséges, hogy azt hitték, ki kell pótolniok mindent, ami történt, mielőtt megszülettek volna? Talán mindenkit egyenként figyelmeztetni kellene, hogy magában hordozza mindazt, ami előtte volt, s így mindent tud, tehát ne hagyja, hogy azok, akik mást tudnak, telebeszéljék a fejét?
Bizony, lehetséges.
Lehetséges, hogy mindezek az emberek részletesen ismernek egy olyan múltat, mely nem volt soha? Lehetséges, hogy számukra nem létezik a valóság? És hogy semmihez sem kapaszkodó életük lejár, mint valami óra egy üres szobában?
Bizony, lehetséges.
Lehetséges, hogy az ember semmit sem tud a lányokról, pedig mégiscsak élnek? Lehetséges, hogy „asszonyok"-ról, „gyermekek"-ről, „fiuk"-ról beszélünk, és hiába vagyunk műveltek, nem sejtjük: mindezen szavaknak régóta nincs többé többesük, és csupán számtalan egyes szám létezik már?
Bizony, lehetséges.
Lehetséges, hogy vannak emberek, akik azt mondják: Isten — és valami közkincsre gondolnak ?, . . íme, két iskolás gyermek: az egyik bicskát vásárol, szomszédja pedig ugyanaznap éppen olyat vásárol magának is. Egy hét múlva mutatják egymásnak bicskáikat, s kiderül, az egyik kés a másikra szinte alig hasonlít már— más-más kézben ily hamar más lett mind a kettő. Ohó: hihető tehát, hogy az embernek Istene lehet, ha nem használja, akkor is?
Úgy bizony.
Ám ha mindez, hacsak félig-meddig is, de lehetséges — az ég szerelmére! —, akkor valaminek történnie kell. Lásson neki az, aki éppen kéznél van, akiben ez a nyugtalanító gondolat megszületett, legalább valamit pótoljon a mulasztottakból. Bárki legyen, ha éppen nem is a legmegfelelőbb: elvégre más most nem akad. Kell majd, hogy az ötödik emeleten leüljön, és éjjel-nappal írjon — igen írnia kell, hogy minderre végre pontot tegyen.