2006. december 28-án szobrot avattak Talamon Alfonznak Diószegen, szülővárosában. Az életnagyságú szobor, Mag Gyula munkája, egy köztéri padon ülve láttatja a fiatalon - autóbelesetben - elhunyt írót. A szoboravató beszédet, melyet Hizsnyai Zoltán tartott, a rovart honlap közölte Az álomkereskedő szobra címmel. A cikk mellett közölt képet Eva Sudova készítette.





Talamon Alfonz (1966~1996)

Kezdem azzal, hogy már olyan öreg vagyok – memoárt írok.

Élete alkonyán az ember általában visszaemlékezéseinek lapjain dolgozik. Ez ugyanolyan tevékenység, mint fiatalkorban a családalapítás. Némi büszkeség is tartozik ehhez a munkához. Elvégre, az ember a halhatatlanságból faragja koporsódeszkáit.
Ha álmatlanul hánykolódom éjszakánként, olykor szeretnék marslakó lenni, hogy minden este jól leszophassam magam egy letűnt civilizáció mementójánál.

B. B. kilépett a naplemente egyre vörösödő fényárjában lebegő házból...Nézte a levelek árnyékait, ahogy az enyhe fuvallatra végigsiklottak a komor, penészvirágos falakon. B.B. átvágott a néptelen utcán, és testén az árnyak foltjával elindult a vasútállomás felé... A fényhez közelebb érve megállapította, hogy egy ház földszinti szobájában világítanak. Egészen az ablak aljáig akart futni, hogy láthassa gyötrelmeinek megszabadítóját, de egy túl magas léckerítés megakasztotta. Bentről, nagy örömére, beszélgetés foszlányait vélte kiszűrődni. Egy férfi és egy nő fáradt, öreg hangját hallotta... Odaállt a küszöbre, és restelkedve bekopogott. Odabent a beszélgetés ugyanolyan álmosító egyhangúsággal folytatódott...

Felállt és kibámult az ablakon. Odakint reménytelenül összefüggő falat alkotott az éjszaka, s benne egyetlen lámpafény sem világított

Amikor a zsíros ebéd után az emberek hűs szobáikba visszavonultak szieztázni, és a néptelen, rezzenéstelen levegőjű utcákon csak a kóbor kutyák és a koldusok mászkáltak, az úton fekete köpenyében, melynek alján már teljesen kiszáradtak a piócák tetemei, megjelent az idegen. Ám csak a mennydörgésszerű, vontatott dübörgésre lettem figyelmes, amihez hasonlót csak akkor hallhat az ember, amikor a vihar a feje fölött csap össze, és a lecsapódó tüzes nyelv nyomában a hang is leér hozzá. De amikor megláttam a főtér fölött a gomolygó porfelhőt, rögtön gondoltam, hogy a templommal történt valami, az idegen művével, amely most is úgy áll, mint akkor, pár pillanattal azután, hogy a torony tetején álló hatalmas rézkereszt rázuhant a tetőszerkezetre, és azt keresztültörve, magával rántva a gerendákat, a freskókkal díszített boltíveken át bezuhant az oszlopos főhajóba, összetörve a padokat, a festett, matt szobrokat. Mindenki egyértelműen azt állította, hogy az idegen tette ezt a szörnyű bosszút...

Ez a tudat annyira boldoggá tett, hogy elfeledkeztem minden egyébről, elfajzott eszmékről, amelyektől hajtva idáig vezényeltek ezredeket, védeni a birodalom ingatag egységét, hogy megakadályozzanak rengeteg eseményt, amelyek azóta játszódtak le, és játszódnak a mai napig is... Még most is világosan látszódott a tűz kúszásának nyoma a deszkákon, bármilyen vastag is rajtuk a porréteg, bármennyi pók is szőtt rájuk sűrű hálót. Kérdő tekintetemet nagyapámra szegezem, aki ügyet sem vetve rám letérdel, mintha mohamedán istentiszteletre készülne, feltűri véres, váll-lapos egyenruhája ujját, leveszi összekarcolt rohamsisakját, és a cserepesre száradt, porlepte trágyát kezdi gyúrni, tíz körömmel kaparja, majd én is leguggolok, nem nagy meggyőződéssel kezdem kaparni, piszkálni rég volt lovak hagyatékát. Egyre lejjebb hatolunk, frissebb, puhább rétegekre lelve. Egyre nagyobb óvatossággal bolygatjuk meg az összeérett trágyát, mígnem kifordítjuk az első cukorfehér meg rózsaszín lótetűlárvákat, majd tovább ásva, mikor savanykás ammóniaszag üti meg orrunkat. Nagyapám megragadja a kezemet, mintha tisztátlan ujjaimmal szentséget merészelnék megérinteni, hogy ő egyedül kaparhassa tovább a porhanyós humuszt, s nekem először fel sem tűnik, ahogy bütykös keze alatt penészes, apró, viaszsárga gombákkal pikkelyezett öszzeragadt szőrű rozsdabarna bőr remeg, bár lehet, hogy a bőre csak az évek során vette át a ganéj színét, és akkor döbbenek még, abban a pillanatban, amikor Nagyapám nikotinszutykolta, trágyapiszkította markában egy mumifikálódott ló fejét látom, amint nedvességtől csillogó szemét ránk mereszti a hályogtól megszabadítottak hűségével, miközben Nagyapám a hangyákat söpri le kitágult orrlyukaiból, atkák fürtjeit vakarja ki sörényéből, és eligazítja szájában az elrothadt bőrszíjakra erősített elmállott zablát... Különös, valahol az emlékeim közt lappangó érzést vélek újra átélni, ahogy a pergamenfinom bőr alatt kitapogatom a koponyacsontok szeszélyes dudorait, mélyedéseit, a kidomboruló, lassan lüktető, meleg éralagutakat... Remegve nézek végig az egykori tűznyaldosta szürke, porladásnak indult deszkákon.

Egy templom egyszerű vaskorláttal elkerített mellékhajójában, töredékekben fennmaradt, erősen elmosódó freskó alatt, ébenfeketére pácolt, gazdagon faragott padsor első sorában toporogsz......szüntelenül emelgeted a kopott, mértani mintákkal teleszőtt szőnyeggel leterített jéghideg márványkockákon nyilván egyre elviselhetetlenebbül fázó lábadat...
...gyér gyertyafény-világításban, amely talán szemed kápráztatásával szinte fokozza a homályt...
... s úgy tűnhet fel számodra, hogy az aranyozott keretű szentképeken ábrázolt bibliai jelenetek és tájak alkonyati tündöklésükben terjesztik ki a templom terét a horizontig...
...pedig tudhatod, hogy alakjaik fénytelen, matt pompája pislákoló mécsesekből ered...
...de bárhogy is erőlteted képzeletedet, fantazmagóriának tűnhet számodra, hogy a festményeket a kinti, majdnem minden valószínűség szerint harmatfalóan ragyogó napfénybe képzeld...
...mert hozzád csak a színes üvegeken megszűrt, szétszórt sugarak jutnak el, hajnalpírlehelte körvonalakat rajzolnak alakodnak, ahogy a faragott pad fölé görnyedsz, egy bazaltlap falba illesztett felirata mellett, amelyet az apró, árnyékba bújó, alig kivehető betűk miatt a legnagyobb valószínűség szerint el sem tudsz olvasni...
...de nyilvánvaló, hogy egy sírkamra vagy kripta nyílása, amely lehetne akár a te családodé is...
...bűnbánó, zsolozsmázó ajkaidról ítélve elképzelhető, hogy egyik közeli hozzátartozódat búcsúztatják a szentélyben... a gyászszertartás tényét látszik alátámasztani fekete bársonyöltönyöd meg nyakkendőd is, amelyet csak kivételes alkalmakkor veszel fel...

Kitágult pupillával a semmibe révedt, szomorúan virrasztva, mint a megátkozottak vagy a kivégzésükre várók a siralomház gyónásoktól terhes, félhomályos zugában... nem tudta eldönteni, hogy az az álma volt-e, vagy valóban percnyit sem aludt... ennek jeleit vizsgálgatta... szótlanul töprengve, s rettegve, de ugyanakkor reménykedve húzta magára a takarót, belebámulva a bizonytalanul csillogó, alig kivehető, rejtőzködő porcellán lámpaburába...

Üde arcú, légies szeretőkre gondolt, akikkel szemben sohasem vallana kudarcot, semmikor sem csalatkozna bennük, nem igényelnék a hazug szavakat, csak az érzékiséget. Elképzelte, ahogy szerelmesen játszadozik velük, azok odaadóan simulnának hozzá, férfiasságát, bölcsességét dicsérve doromboló macskaként, amíg az ébredés üres, szürke hétköznapisága a megszokott egyhangúságával véget nem vetne illúzióinak, homályossá téve, elmosva álmának foszlányait, kényszerűen lemondva róla, hogy a felbukkanó bizonytalan képek alapján rekonstruálja a tudatalattiját foglalkoztató eseményeket. Egyáltalán nem volt benne bizonyos, hogy az álmához tartoznak-e a felsejlő vonatok, az összeolvadó, felbolydult forgatag, vagy az emlékezőtehetsége egészen máshonnan csipegette fel azokat, véletlenszerűnek tűntek fel előtte, lehangoló, szomorú benyomást hagyva maguk után, akár a nyári naplementék a távoli vidéken, melyek az ember szívéhez nőttek évekkel ezelőtti emlékek miatt...

Kiéhezve a szavak vígasztalására azt találgatta, mit is mondanak majd neki, szavaikból mennyire fog kicsengeni az együttérzés, meghívják-e a búcsúzás ürügyén füstös, félhomályos csapszékek embermeleg, zagyva világába, volt szeretői a mindig csaknem üres cukrászdák márványasztalkáihoz, ahol a hosszú, keményített abroszok alatt észrevétlenül összegubancolódhatnak az ujjaik, ahol izgalmas tapintású harisnyák sejtelmes forróságán csusszanthatná tenyerét, de mintha a sötét erők összefogtak volna ellene, csupa ismeretlen, mások gyűlöletében megkeményedett ajkú idegen jött vele szemben...

Ismert néhány embert, akik beérték azzal, hogy időnként bélyegkatalógust vegyenek, szertartásosan átlapozva, gyönyörködve elmerüljenek az egzotikus országok rikító színű sorozataiban, megcsodálják a legdrágább blokkokat, ábrándozzanak, hogy vágott szélű bélyegritkaságok tulajdonosai, színes álmokat szőjenek...

Tudtam, annak a számomra oly körvonalazhatatlan és megfoghatatlan, rettegéssel várt napnak derűfényes délelőttjén, amelynek eljövetelét, bár valójában sejtelmem sem volt róla, mikor is következhet be visszavonhatatlanul, elkerülhetetlenül, akár éghajlatunkon a kéménylyukakon keresztül dermesztő sikítással ránk ijesztő, jégkristályokon szánkázó tél, csupáncsak homályos, apró jelekből következtethettem rá, igyekeztem szívszorulva, a bánattól megtántorodva olvasni jelentéktelennek vélhető utalásokból, melyeken más alkalmakkor átsiklik a figyelem, percek múlásával már meg nem történtté felejti azokat, mégha kellemetlenek voltak is, mint ahogy nem marad emlékezetes számunkra a mozdulat, mellyel bosszankodva, restelkedve, fogaink között káromkodásokat szűrve kalapunkat porolgatjuk, azután, hogy valamelyik utcasarok védett, szélcsendes árnyéka mögül kilépve meglepetésszerű, váratlan rohammal kapta le fejünkről a szél, ellenben, az eljövendő sorsot szólítgatva nézünk egyre gyakrabban tükörbe, ha halántékunkon felfedezzük az első olyan ráncot, mely a szívünk felé mutat, vizsgálgatjuk, szüntelen mélyülése , s szinte láthatatlan, pórustól pórusig tartó kényelmes, megállíthatatlan terjeszkedése során mikor kereszteződik útja az orrnyereg irányába forduló redővel, hogy abban a pillanatban meghaljunk, örök talányt hagyva a fényes fémműszerei között csalhatatlan eszköz után kotorászó halottkémnek...

Kora reggelente, amikor hiába vártam lélekgyönyörködtető hajnalköszöntését, mely úgy tűnt, mintha valószínűtlenül régen történt volna meg utoljára, emlékezetemben még szebbnek, még légiesebbnek tetszett, lehetőségeimbe belebukva mindegyre mentségeken törtem a fejem, melyek nevetségesen kicsinyesnek hatottak, elfogadhatatlanoknak, máskor pedig magamba szállva bűneimet soroltam, vétségeimet, hitszegéseimet, képzelődéseim önostorozó szüneteiben undorral néztem szembe önmagammal a tükörben, hogy máris temetem, lemondok ajándékodról, mely egyetlen emlékem rólad.

Tévedhetek-e, eltaszít-e a lelkem, gondolataim bűnös, sötét rétege, amint áthatolhatatlan árnyékot von körém glória helyett, s örök-e a szeretet, ha tudod, kéjjel, gyötrelmeidben tobzódva gyengítettelek, hogy minél erősebb lehessek, mindenkor gyönyörrel hágtam át adott szavam, ígéretem foszlóbb a gyolcsnál, s mindannyiszor, mikor tébolyultan kardlapoztam feléd vágtatva lovamat, csak szemérmed pézsmaillata tétette meg velem az utat, tűnhetett szemedben tettem csillapíthatatlan érzés kinyilatkoztatásának, ám csak valamiféle behatárolatla kényszer alatt kúsztam tüskés bokrok alján ablakod közelébe, tudtam, más bújik melléd az ágyba, s ha néhányszor belopóztam is hozzád, reméltem, nem veszed észre, hogy sohasem akartalak néhány éjszakánál tovább magamnak, ugyanakkor végtelenül elkeserített, átkok és bosszúk szövevényébe hajszolt a tudat, hogy nyugalomra és biztonságra vágyva más mólója mellé kötötted ingatag, sodró bárkád láncait. E gondolat annyira kiszipolyozza az erőt izmaimból, hogy rongybabaként csúszok össze a fal mentén, s csak ekkor figyelek fel a testem alá került érdes, mélyen a húsomba szántó tárgyakra, apró fémalkatrészeket tapintok ki, parányi, finoman megmunkált kerekeket, hajszálvékony küllőket, szabályos, csipkés fogazattal, bordázott, hasáb alakú áttételeket, elpattant rugókat, melyeket elmém lázas erőlködése ellenére sem tud beleépíteni egyetlen szerkezetbe sem...
De még végig sem gondolhatod mindezt, orrodban fel sem fedezheted az énekeskönyvek cserzett bőrfedelének illatát, meg sem hallhatod a nagy fülű ministránsgyerekek élénk csengettyűszóját, homlokodon nem is érezheted a szenteltvíz hűvösségét, mikor a pillanat tört része alatt az eddig látott hatalmas szem helyett sok ezer apró szemgolyó szegeződik rád a fantazmagóriás káprázatban, újfent tűzkarikák lendülnek őrült táncba látómeződben, hiába nézel a terem egyik sejtelmesen homályos zugába, hogy pihentesd egyre fásultabb, ólompalástba burkolózott szemhéjad, s visszanézve meglepődve tapasztalod, hogy minden kétséget kizáróan ennek a szörnyű látványnak már többször részese voltál...Szürkén örvénylő, átláthatatlan homály terpeszkedett alattad, melyből szigetként emelkedett ki a terem, látszólag falak nélkül, hiszen akadálytalanul áramlottak rajta keresztül a megfoghatatlan, mégis fenyegető ködcsápok, szédülés fogott el, hiába kapálóztál a kőpadló mágneses hatalma ellen, tested pályájának visszafordíthatatlan zuhanását csak a falak akadályozzák meg, ugyanolyan tehetetlen helyzetben várod sorsod beteljesülését, mint a repülőgép...
Megadva magam az elkerülhetetlennek, igyekezvén az események kimenetelével minél kevesebbet törődni, a sors kegyességében bízom, mely mindig egy lépéssel a gondolat és a tett előtt jár, tehetetlenül, akár egy álomban, várom, mi következik...
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Deák Katalin tanulmányát lásd: ITT