In Michael Harder's TV film Die Stimme from Radio Bremen, Thomas Quasthoff describes himself as follows:

"1.34 meter groß, kurze Arme, sieben Finger - vier rechts, drei links - großer, relativ wohl geformter Kopf, braune Augen, ausgeprägte Lippen; Beruf: Sänger."

[1.34 meters tall, short arms, seven fingers - four right, three left - large, relatively well formed head, brown eyes, distinctive lips; profession: singer.]

Thomas Quasthoff ist einer der erfolgreichsten und ungewöhnlichsten Sänger der Gegenwart. Obwohl die Musikhochschule Hannover dem contergangeschädigten Bariton mit der Begründung, er könne nicht Klavier spielen, ein Gesangsstudium verwehrte, stand sein Berufswunsch fest.

Heute werden seine CD-Veröffentlichungen regelmäßig von der internationalen Fachpresse ausgezeichnet, er hat mehrere Wettbewerbe und hoch angesehene Preise gewonnen und eine Gesangsprofessur inne.

In seiner Biografie erzählt Thomas Quasthoff von seinen großen internationalen Erfolgen, von Konzertatmosphäre, Reisen und Plattenaufnahmen, aber auch von seinem Handicap, den Kämpfen, die seine Eltern mit den Behörden führen mus

sten, der Ausgrenzung. In der niedersächsischen Kleinstadt ist das Leben mit

Behinderung nicht einfach. Doch Thomas Quasthoff panzert sich mit Witz und musisch

em Talent.

Ein intelligenter und humorvoller Einblick in die Welt eines Ausnahmekünstlers.

See: HERE

~~~~~~~~~~~~~~~~

SCHUBERT: Winterreise D.911
Thomas Quasthoff
Daniel Barenboim
Universal / Deutsche Grammophon DVD

00440 073 4049

Áll egy ember a Berlini Filharmónia nagytermében, zongoristapartnere kísérete mellett Franz Schubert dalciklusát, a Winterreisét

énekli.

A XX. század közepe óta, ha egy baritonista a Téli utazást adja elõ, mindig a Dietrich Fischer-Dieskau által kitaposott ösvényen indul el. Mert nem lehet máshonnan indulni. A magányosság balladáit Fischer-Dieskau óta a kötelezõ eszköztelenség és a férfias lágyság jellemzi. Az énekes, Thomas Quasthoff sem gondolja másképp. Azután viszont ahogy haladunk elõre a dalciklusban, úgy tûnik elõ, hogy ugyanazokra az alapokra mennyire máshogy építkezik.

Az elsõ jelentõs különbség a harmadik dalnál ötlik fülünkbe. A Gefrorne Tränen (Megfagyott könnyek) szikársága, elhagyatottsága az elsõ jel, amit hamarosan követ sok más. Az Erstarrung (Dermedtség) zaklatottságával, s ugyanakkor ellentmondásos finomságával hívja föl a figyelmet, míg a következõ dal (Der Lindenbaum - A hársfa) m

ár egyértelmûvé teszi, hogy Quasthoff az egyén, a vándor sápadt magányosságát akarja kiemelni. Reflektorba állítani, mondanám, pedig dehogy, épp ellenkezõleg. Quasthoff elbújik a csöndes legatók mögé. Meleg, kiegyenlített baritonhangja a ppp és a mf közti tartományokban a leghatásosabb.

A legnagyobb drámát formálja a legcsöndesebben, s - ez a nehéz - a leglassabban is. Schubert kedvez az efféle megközelítésnek. Az Irrlicht (A lidércfény) címû dalban a hátborzongató érzést épp azzal tudja az énekes kiváltani, hogy olykor látszólag kiszámíthatatlanul meg-megáll a dallamíveken.

A legérdekesebb Quasthoff felfogásában, hogy egyetlen pillanatig nem ismétli önmagát, maradéktalanul leköti figyelmünket a "vándorút" különféle stációinak bemutatásával. A Frühlingstraum (A tavaszi álom) az õ elõadásában bizony nem könnyed dalocska, nem pihentetõ átmenet két drámai mondanivaló között, hanem éppen azok súlyát teszi még markánsabbá.

Quasthoff elõadásában az egész ciklust átlengi valamilyen mély, rezignált bölcsesség és valami óvatos remény.

Az utolsó dalok már nagyon mutatnak a vég, az utolsó dal (Der Leiermann) irányába, mégis itt kezdjük érezni (vagy csak sejteni) elõször a túlvilág értelmét. Meghökkentõ, de az Im Dorfe (A faluban) vibrálóan zörgõ kísérete nyújt elõször valami reményt, valami fényt. Quasthoff tudja a nagy titkot. A Das Wirtshaus (A vendégfogadó) címû dalt elképesztõ lassúra veszi (persze ez a szerzõi utasítás is: sehr langsam), megáll egy-egy nyolcadnyi szüneten, telnek a másodpercek, de ura a helyzetnek, ura a hallgatóságnak, ami csak nagyon kevesek kiváltsága.

Innen már csak két lépés következik. A Die Nebensonnen (Kihúnyt napok) és a Der Leiermann (A kintornás). Két végtelen távoli vidék, két végtelen messzi part. Az énekes parlando recitálása a zongora segítségével vész el a ködben.

Quasthoff a majd nyolcvanpercnyi estét hibátlan koncentrálással, tökéletes formában, egyetlen pillanatnyi megingás nélkül hozza. Partnere, Daniel Barenboim épp európai turnéja közepén is (néhány nappal pont budapesti koncertjeit megelõzõen) pontosan igazodott hozzá.

A felvétel nagy érdeme, hogy tökéletesen alkalmazkodott a televíziós mûfajtól idegen közeghez, a látványosságtól mentes dalesthez, és pontosan meg tudta jeleníteni képben is a mû vezérfonalát, a csöndes, bölcs magányt. Ebben kulcsszerepe lehetett a magyar vezetõoperatõrnek, Jancsó Nyikának, valamint a rendezõnek, Michael Beyernek.

A végére hagytam, pedig akár lehetett volna ezzel kezdeni. Thomas Quasthoff súlyos rendellenességgel született, lábai csak csonkán, karjai egyáltalán nem fejlõdtek ki, magassága talán százhúsz centi lehet. S áll ez az apró ember a Berlini Filharmónia nagytermében, zongoristapartnere kísérete mellett Franz Schubert dalciklusát, a Winterreisét énekli.

(Szöveg a "café momus komolyzenei magazin"-ból: ITT )