Nagyon aktuális szöveg!!!


Made in Leipzig – avagy:

hogyan is van ez

Rejtõ Jenõvel?

(1998)



Mottó:
Meglehetõsen soká tart, míg az ember eljut odáig, hogy a muzsikában az erõt nem a hang erejében, a fortékban, az apparátus nagyságában keresi, hanem valahol egész másutt. Csáth Géza (1909)

Elõször is:
sok kínos eset van mostanság. Nem úgy vannak a dolgok, mint gondolnánk. Gondoltuk, gondoljuk valahogy, aztán egyszer csak – nem úgy vannak. Nemesebb idõkben ilyenkor jött a tudathasadás, önpusztítás, golyó a fejbe, és más efféle csúnyaság. Kitaláltatott mostanság egy újmódi védekezés, hárítás (mondanák a szakemberek). Nevezhetném ezt „jópofizásnak”. Vagyis, ahelyett, hogy azt mondanánk: baj van, rontás történik itt – meg itt – meg itt, ahelyett, hogy azt mondanánk: nem arról van szó, amirõl beszélünk, vagyis hát: tudva–nem tudva, hazugság esete forog fenn! Ehelyett nekikezdünk hülyéskedni. Hülyéskedve meséljük a képtelenségeket, az emberi elbutulás és tudatlanság behemót eseteit, a szakszerûtlenségeket, a hibákat, a bûnöket, és így tovább. Jót nevettünk, ennyi!
Másodszor:
lassacskán úgy maradunk, vagyis: hülyék leszünk magunk is.
Harmadszor:
már a hülyeség sem az igazi.
Bizony, bizony: „meglehetõsen sokáig tart, míg az ember eljut odáig...”
***
De mirõl is szeretnék szólni? Olvastam volt a Muzsika idei, júliusi és augusztusi számában, két folytatásban Porrectus írását (lat.: porrigo, porrigere, porrexi, porrectus = kinyújt, kiterjeszt; leterít; kitágít; odanyújt; megad; aztán melléknévileg: egyenes, vidám; de lehet a neumák egyike akár). Olvasom Gulyás Pál Magyar írói álnév lexikon jának bevezetésében: „bizonyára azért választottak írói nevet, hogy valódi nevük terhétõl megszabadulva, mûveikkel, nem pedig nevük súlyával vívják ki a tehetségeseknek kijáró elismerést. Persze ez a számítás nem mindig vált be”.
Ravasz kritikus Porrectus. Képes úgy tenni, mint a mesebeli okos lány, aki, mint tudjuk, úgy jön, mintha menne. Meg-megdicsér egy-egy mûvet, hogy aztán argumentum-mentesen lehordhasson másokat: „összekotyvasztott álmû”, „színtiszta légszennyezés”, „kis maszatok”, „enyhén zagyva hanghalmaz”, „Adams-féle híg leves”, „butasághalmaz”, „dob-puff és Pierrot-szerû nyávogás”, és így tovább. Furcsa dolog a kritikus-mesterség. Ha valaki azt mondja: ez a mû jó – ez elég. Nem szokták hiányolni a részletesebb kifejtést. Talán azért sem, mert itt valamiféle titokról van szó. A remekmû titkáról. S ez átlengi még a tévedéseket is, hiszen nem minden mû jó valószínûleg, amelyrõl azt mondják. Más a helyzet azonban akkor, amikor valaki lehord valamit. (Csak zárójelben emlékeztetek rá, hogy amikor a drága Kroó Györgynek nem tetszett valami, az mindig kiderült, pedig nemtetszése stilárisan szinte egy dicsérettel is felért, vagyis: Kroó György a kritika mûvésze volt, szemléletének titka volt, ezért nem vált soha parlagivá!)
Mindez persze még csak a bosszúság keretei közé sorolható. Butaság, hát istenem. Ahogy az is elszomorított, hogy az Õszi Fesztivál Steve Reich City Life -járól szóló zenei dokumentációjának bemutatója kb. nyolc embert érdekelt a moziban. Elszomorított, mert milyen sokan kimaradtak valami jóból! De hát, istenem, Porrectus nem szereti Kagelt, baja van Risset-vel, nem állhatja Birtwistle-t, és így tovább. Éppenséggel meg is írhatja, bár szívesebben venném, ha némi érveket is felsorakoztatna. Így valóban úgy veszem, hogy Porrectus maradi, tucatokban számol és így tovább – ahogy õ írja. És végül is: azért elõfordul, hogy valamit elismer, amit talán szeret is, akkor hát mi bajom! Miért ne írhatná meg Porrectus, mit szeret, mit nem... És ha érzelmekrõl van szó, ugye, akkor még azt sem követelhetjük, hogy száraz érvekkel is alátámassza a hol mosolygós, hol könnyes emóciókat, a tetszés-nemtetszés mindent eldöntõ kategóriája alapján írt, mindenkori tömegigényeket kielégítõ véleménysort. Mert valljuk be õszintén – bár alapjában nem kifogásolható –, a már idézett, „álmû”-típusú kitételek a mi vidékünkön olyan rossz ízt nyertek egy idõben, hogy az asszociáció szinte óhatatlanul rosszat tesz e megjegyzések amúgy is kevés tartalmi matériát magukba ölelõ hitelének.
Na, most jöjjön akkor az, amivel a magam részérõl nem tudok megbékélni. Pontos idézet szükségeltetik. „Érdekes megfigyelni a hazai zenei ízlés és divat változásait. Volt valamikor Webern-divat, hosszas Berg-kultusz, aztán jöttek a lengyelek, késõbb sikerült felfedezni Ivest és fõleg Satie-t – egy idõben minden második bugyuta rajzfilm, rádiós irodalmi összeállítás kísérõzenéjeként Gymnopédia szólt. És volt Reich-hullám, a hetvenes években nem számított igazi értelmiséginek, aki aki ne tudott volna valami okosat Cage-rõl, a 4'33”- rõl... A Ji-king nek ott kellett lennie minden háztartásban, a tetszetõsen kusza fagyökér, a csavart kagyló és az afrikai maszk (made in Leipzig, mondaná Rejtõ) mellett.” Egy Messiaen mû kapcsán elmondja Porrectus, hogy „Debussy és fõleg Ravel világához vezethetõk vissza a szálak – de talán fontosabb, hogy hova nem: semmiképpen sem a Hatokhoz, Satie-hoz”.
Hát, elõször is – bár ez esetleg a „jópofizás” vádjával is illethetõ –, bár igaza lenne Porrectusnak! Hogy itt Webern-divat, meg Berg-kultusz, meg Reich-hullám volt... Bocsásson meg: hol él, kedves Porrectus? Hiszen jó lenne, ha ezek a nevek egyáltalán valamiféle hangzó világot juttatnának a nagyérdemû eszébe! Vagy az a nyolc ember jelentené napjaink Reich-hullámát, akivel együtt ültem azon a bizonyos bemutatón? És bizony, jó lenne, ha valami okosat hallanék már Cage-rõl, vagy akár a 4'33”- rõl, melynek zenei és filozófiai jelentõségét a világ más tájain nem szokták már ironikusan szociológiai ízû besorolások argumentumává tenni. Ajánlom Porrectusnak a Harvard College-ben 1990-ben tartott Cage-elõadás meghallgatását (készült róla hangfelvétel), s akkor az is kiderülne, hogy a humor nem tévesztendõ össze az iróniával. Sajnos, valóban tény, hogy Cage írásainak csak igen kis töredéke olvasható magyarul, így legfeljebb a megszállott (mindenesetre angolul olvasó) értelmiségi juthat hozzá – ha van pénze, hogy meg is vegye. A fagyökér, a kagyló és a maszk emlegetése meg azért érdekes, mert már nem is szorosan vett zenei példa, ugye, így a „made in Leipzig”-gel együtt valami olyan ideológiai indulat, olyan felszínes szociológiai szellemeskedés tör benne felszínre, amely mögött mindig valamiféle fogyatékossági érzés, a „visszametszés elve” bujkál – hogy Babits Mihály kifejezését vegyem kölcsön.
Ami Satie-t illeti: bizonyosan nem szorul védelemre. Értem én, és nem is vitatom: Messiaen szálai valóban Debussyhez és Ravelhez vezethetõk vissza, de ezért mi a baj Satie-val? Talán az, hogy sok mai komponistának valóban több köze van éppen Satie-hoz, mint Debussy-hez. Errõl azonban abban a vonatkozásban kellene elgondolkozni, hogy talán Satie folytathatóbbnak bizonyult, mondjuk Cage számára, mint Debussy – és ez nem értékítélet, amiként az sem az, hogy Reichnek több köze van Perotinushoz, mint mondjuk Beethovenhez. És inkább ismételgetem a magam részérõl ezeket a szinte közhelyszámba menõ szakismereti tételeket, mint a fagyökeres és csavart kagylós sandaságokat.
Ezért voltam bátor felszólamlani, mert tényleg félek: addig-addig jópofizunk, hogy aztán úgy maradunk.
Correctus

(Korányi Tamás)