Anomáliák

Rettenetes lehet így élni - mondja a hölgy -, miközben két ujja közé fogva, az autó ablakán át, egy kétszázforintos érmét ad át a kéregető hajléktalannak.

Meg a négymillió, a minimálbér, az éhező gyerekek, a hosszú sorok a Blahán.

Rettenetes!

Mit lehet kezdeni az öregkorral, szól a hölgy a társaságban, az öregek között. A napok morzsolódnak, kellene az ünnep, meg a régi barátok. 

Mindenki  elmaradt azokból az időkből, amikor a 

tehetősség még csak formálódott. Volt dolog, szebb volt a világ...

Most?...

Van a vérnyomás, a műtét, a fájások... Egészségügy. Meg minden. Meg semmi.

Talán a könyvek, a művészet?... Megismerni a világot - papíron. Ja igen, a világ hálóján is lehet barangolni. Meg minden. Meg semmi.

Mégis, talán egyetlen barát? Kedves... Bármikor számíthatok rá - mondja a hölgy -, miközben tekintetével elrévedve szinte meghatódottan vígasztalja magát.

Segítek - szólt. Van egy másik, egy kisebb lakásom; odafogadtam. Semmit mondó bérért. Nyugdíja - szegénynek - kevés, takarításból, miegyébből foltozza-egészíti.

Hogyan lehetne segíteni a rászorulókat - kérdi a hölgy távolbatekintőn - mormolva a szavakat?  Hogyan lehetne?...

Megállok egy percre  most, az új év első napján. Vajon mindez így, ilyen egyszerűen, végülis nem éppen az, „mi a nyomort oly hosszan élteti”?