Joshua Sobol  ~  Ghetto

A közelmúltban a Vígszínházban előadták a darabot az izraeli Cameri Színház vendégjátékaként (lásd: ITT).

Valószínüleg kevesen emlékeznek rá, hogy a darabot 1990-ben a Madách Színházban játszották (lásd: ITT).

A bábú szerepében Paudits Béla nagyszerű alakítására gondoltam, amikor egy régi videoszalagot próbáltam digitalizálni.

Néhány kép - és egy rövid jelenet az egykori előadásból.

I Z R A E L

Tettestársak -

avagy mit gondolhatni a Rothko kápolna láttán és Morton Feldman hallatán.
Hogy a művészetek művelői tettestársak: minden bizonnyal tény.
Az amerikai művészetben a huszadik században a zene, a festészet, az építészet, a tánc és a színház olyannyira összefonódtak, hogy külön-külön már-már értelmezhetetlenek.

Valószínűleg ez lehet az egyik oka, hogy – legalábbis a percepció vonatkozásában (ez gyakorta a kritikusokat is jelenti!) – az európai fül alig képes kezdeni valamit például Cage-dzsel. Ligeti György mondta egyszer, hogy Cage-t Európában félreértelmezik, „fenegyereknek” tartják, holott zenéje, festészete és költészete egyaránt mélyen filozófikus tartalmakat nyújt (beleértve akár a sokat vitatott 4’33”-et is!). De ugyanez érzékelhető Robert Rauschenberg

festészetével kapcsolatban vagy 

Mark Rothko munkásságát illetően. Morton Feldmannal talán megengedőbb az európai fül. Érdekes, hogy Stockhausen pontosan érezte Feldman lehetőségeit, talán éppen ezért bíztatta Feldmant nagyobb ívű zenekari művek komponálására. (Egy alkalommal egy ilyen beszélgetés során Feldman így reagált a noszogatásra: most nem érek rá, egy zongoraművön dolgozom, Egy ujjra, de nagyon nehéz.)

Mindez aktuálisan Hans Emons könyvének olvasásakor jutott eszembe. Komplizenschaften a kötet címe, a szó nehezen fordítható, valami olyasmit jelent, hogy „tettestársasságok” – tehát viszonyt, viszony-minőséget tárgyal. Zene és művészet összefüggése az amerikai modernségben – mondja az alcím.
Feldman Rothko Chapel című szóló szopránra, szóló altra, kórusra, brácsára és ütőhangszerekre írt opuszának lemezkiadásához Andreas Fervers Wittgenstein két pontját idézi:
„A halál nem eseménye az életnek. A halált az ember nem éli át.
Ha az örökkévalóságon nem végtelen időtartamot, hanem időtlenséget értünk, úgy örökké él az, aki a jelenben él.
Életünk éppúgy vég nélküli, ahogy látóterünk határ nélküli.”
(L. Wittgenstein: Logikai-filozófiai értekezés 6.4311)
„Egy olyan felelethez, amelyet nem lehet kimondani, nem lehet kimondani a kérdést sem.
A rejtély nem létezik.
Ha egy kérdést egyáltalán fel lehet tenni, akkor meg is lehet válaszolni azt.”
(I.m.: 6.5)
Számomra az volt meglepő, hogy egy tudományos értekezésben találkozhattam azzal az impressziómmal, amit például Feldman Rothko Chapel-jének kapcsán éreztem.
Itt ebből jön egy részlet, a zenét Mark Rothko és Robert Rauschenberg festményei, valamint Sol LeWitt Nyitott kockája egészítik ki. Rothko számos festménye díszíti a texasi Houstonban épített kápolnát. A kápolna szerepe elsősorban nem liturgikus, hanem a mindenfajta szemlélettel érkező utazó meditálását szolgálja.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~  

Nagyszerű teljes felvétel nézhető: ITT

"Negatív nosztalgia"

Mostanában régi írásaim között matatok. Öregség, nosztalgia? - Nem tudom. De ami érdekes: szinte valamennyi mindmáig aktuális. Jól emlékszem, amikor a rádió nemzetközi egyezmények alapján kénytelen volt átvenni a NewYork-i Metropolitan előadását, Philip Glass Satyagraha című operájának előadását, egyik tanult (zeneakadémia!) kollégám felhívott, hogy az előadás szünetére adjak valami régebbi anyagomat, mert én foglalkozom ezekkel a marhaságokkal. A régi nóta megmaradt, csak most már a rádió nemigen közvetíti ezeket a "marhaságokat"...

~~~~~~~~~~~~~~~~~~ 

Egy történetet idézek. Porrectus néven több zene-kritikát olvastam a Muzsikában. Jó részüknek része volt esetemben a magas vérnyomás kialakulásában. Írtam én glosszát Kovács Sándor ellen (mert ő volt e rejtélyes kritikus és zeneakadámiai tanár), de hírek szerint vagy magánkörökben pszichiátriai esetnek minősített, vagy megkért valakit: írjon már valami "okosat" rólam.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Az egykori írást két Muzsika-számban megjelent cikk ihlette.

(Lásd ITT és ITT)

A cikk a Balkon című kortárs művészeti folyóratban jelent meg 1998 novemberében. (Lásd: ITT: keresd az archívumban az 1988. novemberi számot)

Ennyit bevezetőnek a "negatív nosztalgiához". Ma már nem dühöngök ezeken a marhaságokon, szép számmal szaporodnak provinciális kis hazánkban. Szerencsére másfelől nyitottabbá lett hazánk, úgyhogy a java akár el is mehet, amitől a maradók olyik esetben szinte gyanúsakká lesznek.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Korányi Tamás • Made in Leipzig – avagy: hogyan is van ez Rejtõ Jenõvel?

Mottó:

Meglehetõsen soká tart, míg az ember eljut odáig, hogy a muzsikában az erõt nem a hang erejében, a fortékban, az apparátus nagyságában keresi, hanem valahol egész másutt.
Csáth Géza (1909)

Először is:

sok kínos eset van mostanság. Nem úgy vannak a dolgok, mint gondolnánk. Gondoltuk, gondoljuk valahogy, aztán egyszer csak – nem úgy vannak. Nemesebb idõkben ilyenkor jött a tudathasadás, önpusztítás, golyó a fejbe, és más efféle csúnyaság. Kitaláltatott mostanság egy újmódi védekezés, hárítás (mondanák a szakemberek). Nevezhetném ezt „jópofizásnak”. Vagyis, ahelyett, hogy azt mondanánk: baj van, rontás történik itt – meg itt – meg itt, ahelyett, hogy azt mondanánk: nem arról van szó, amirõl beszélünk, vagyis hát: tudva–nem tudva, hazugság esete forog fenn! Ehelyett nekikezdünk hülyéskedni. Hülyéskedve meséljük a képtelenségeket, az emberi elbutulás és tudatlanság behemót eseteit, a szakszerûtlenségeket, a hibákat, a bûnöket, és így tovább. Jót nevettünk, ennyi!

Másodszor:
lassacskán úgy maradunk, vagyis: hülyék leszünk magunk is.

Harmadszor:
már a hülyeség sem az igazi.

Bizony, bizony: „meglehetõsen sokáig tart, míg az ember eljut odáig...”
***
De mirõl is szeretnék szólni? Olvastam volt a Muzsika idei, júliusi és augusztusi számában, két folytatásban Porrectus írását (lat.: porrigo, porrigere, porrexi, porrectus = kinyújt, kiterjeszt; leterít; kitágít; odanyújt; megad; aztán melléknévileg: egyenes, vidám; de lehet a neumák egyike akár). Olvasom Gulyás Pál Magyar írói álnév lexikon jának bevezetésében: „bizonyára azért választottak írói nevet, hogy valódi nevük terhétõl megszabadulva, mûveikkel, nem pedig nevük súlyával vívják ki a tehetségeseknek kijáró elismerést. Persze ez a számítás nem mindig vált be”.
Ravasz kritikus Porrectus. Képes úgy tenni, mint a mesebeli okos lány, aki, mint tudjuk, úgy jön, mintha menne. Meg-megdicsér egy-egy mûvet, hogy aztán argumentum-mentesen lehordhasson másokat: „összekotyvasztott álmû”, „színtiszta légszennyezés”, „kis maszatok”, „enyhén zagyva hanghalmaz”, „Adams-féle híg leves”, „butasághalmaz”, „dob-puff és Pierrot-szerû nyávogás”, és így tovább. Furcsa dolog a kritikus-mesterség. Ha valaki azt mondja: ez a mû jó – ez elég. Nem szokták hiányolni a részletesebb kifejtést. Talán azért sem, mert itt valamiféle titokról van szó. A remekmû titkáról. S ez átlengi még a tévedéseket is, hiszen nem minden mû jó valószínûleg, amelyrõl azt mondják. Más a helyzet azonban akkor, amikor valaki lehord valamit. (Csak zárójelben emlékeztetek rá, hogy amikor a drága

Kroó Györgynek nem tetszett valami, az mindig kiderült, pedig nemtetszése stilárisan szinte egy dicsérettel is felért, vagyis: Kroó György a kritika mûvésze volt, szemléletének titka volt, ezért nem vált soha parlagivá!)
Mindez persze még csak a bosszúság keretei közé sorolható. Butaság, hát istenem. Ahogy az is elszomorított, hogy az Õszi Fesztivál Steve Reich City Life -járól szóló zenei dokumentációjának bemutatója kb. nyolc embert érdekelt a moziban.

Elszomorított, mert milyen sokan kimaradtak valami jóból! De hát, istenem, Porrectus nem szereti Kagelt, baja van Risset-vel, nem állhatja

Birtwistle-t, és így tovább. Éppenséggel meg is írhatja, bár szívesebben venném, ha némi érveket is felsorakoztatna. Így valóban úgy veszem, hogy Porrectus maradi, tucatokban számol és így tovább – ahogy õ írja. És végül is: azért elõfordul, hogy valamit elismer, amit talán szeret is, akkor hát mi bajom! Miért ne írhatná meg Porrectus, mit szeret, mit nem... És ha érzelmekrõl van szó, ugye, akkor még azt sem követelhetjük, hogy száraz érvekkel is alátámassza a hol mosolygós, hol könnyes emóciókat, a tetszés-nemtetszés mindent eldöntõ kategóriája alapján írt, mindenkori tömegigényeket kielégítõ véleménysort. Mert valljuk be õszintén – bár alapjában nem kifogásolható –, a már idézett, „álmû”-típusú kitételek a mi vidékünkön olyan rossz ízt nyertek egy idõben, hogy az asszociáció szinte óhatatlanul rosszat tesz e megjegyzések amúgy is kevés tartalmi matériát magukba ölelõ hitelének.
Na, most jöjjön akkor az, amivel a magam részérõl nem tudok megbékélni. Pontos idézet szükségeltetik. „Érdekes megfigyelni a hazai zenei ízlés és divat változásait. Volt valamikor

Webern-divat, hosszas

Berg-kultusz, aztán jöttek a lengyelek, késõbb sikerült felfedezni Ivest és fõleg

Satie-t – egy idõben minden második bugyuta rajzfilm, rádiós irodalmi összeállítás kísérõzenéjeként Gymnopédia szólt. És volt Reich-hullám, a hetvenes években nem számított igazi értelmiséginek, aki aki ne tudott volna valami okosat

Cage-rõl, a 4'33”- rõl... A Ji-king nek ott kellett lennie minden háztartásban, a tetszetõsen kusza fagyökér, a csavart kagyló és az afrikai maszk
 (made in Leipzig, mondaná Rejtõ) mellett.”

Egy Messiaen mû kapcsán elmondja Porrectus, hogy „Debussy és fõleg Ravel világához vezethetõk vissza a szálak – de talán fontosabb, hogy hova nem: semmiképpen sem a Hatokhoz, Satie-hoz”.
Hát, elõször is – bár ez esetleg a „jópofizás” vádjával is illethetõ –, bár igaza lenne Porrectusnak! Hogy itt Webern-divat, meg Berg-kultusz, meg Reich-hullám volt... Bocsásson meg: hol él, kedves Porrectus? Hiszen jó lenne, ha ezek a nevek egyáltalán valamiféle hangzó világot juttatnának a nagyérdemû eszébe! Vagy az a nyolc ember jelentené napjaink Reich-hullámát, akivel együtt ültem azon a bizonyos bemutatón? És bizony, jó lenne, ha valami okosat hallanék már Cage-rõl, vagy akár a 4'33”- rõl, melynek zenei és filozófiai jelentõségét a világ más tájain nem szokták már ironikusan szociológiai ízû besorolások argumentumává tenni. Ajánlom Porrectusnak a Harvard College-ben 1990-ben tartott Cage-elõadás meghallgatását (készült róla hangfelvétel), s akkor az is kiderülne, hogy a humor nem tévesztendõ össze az iróniával. Sajnos, valóban tény, hogy Cage írásainak csak igen kis töredéke olvasható magyarul, így legfeljebb a megszállott (mindenesetre angolul olvasó) értelmiségi juthat hozzá – ha van pénze, hogy meg is vegye. A fagyökér, a kagyló és a maszk emlegetése meg azért érdekes, mert már nem is szorosan vett zenei példa, ugye, így a „made in Leipzig”-gel együtt valami olyan ideológiai indulat, olyan felszínes szociológiai szellemeskedés tör benne felszínre, amely

mögött mindig valamiféle fogyatékossági érzés, a „visszametszés   elve” bujkál – hogy Babits Mihály kifejezését vegyem kölcsön.
Ami Satie-t illeti: bizonyosan nem szorul védelemre. Értem én, és nem is vitatom: Messiaen szálai valóban Debussyhez és Ravelhez vezethetõk vissza, de ezért mi a baj Satie-val? Talán az, hogy sok mai komponistának valóban több köze van éppen Satie-hoz, mint Debussy-hez. Errõl azonban abban a vonatkozásban kellene elgondolkozni, hogy talán Satie folytathatóbbnak bizonyult, mondjuk Cage számára, mint Debussy – és ez nem értékítélet, amiként az sem az, hogy Reichnek több köze van Perotinushoz, mint mondjuk Beethovenhez. És inkább ismételgetem a magam részérõl ezeket a szinte közhelyszámba menõ szakismereti tételeket, mint a fagyökeres és csavart kagylós sandaságokat.
Ezért voltam bátor felszólamlani, mert tényleg félek: addig-addig jópofizunk, hogy aztán úgy maradunk.

Correctus

(Korányi Tamás)    

                                                                                                                                    

Genet  -  A paravánok (részletek)

Klip etűd

Genet-nél a Rútság nem más, mint a Szépség pihenőben
(Jean Paul Sartre)

A jelmeztervek El Kazovszkij munkái.

Per Nørgård

1. és 8. szimfónia

Az 2014-ben kiadott lemez érdekessége, hogy a két szimfónia szinte egy egész életet átível. Az első szimfónia 1956-ban készült, a nyolcadik 2011-ben. Mindkettőnek ez az első lemezfelvétele. A lemezen a 2013-as felvételeket lehet hallgatni.

Kétségtelen, hogy a két szimfónia között jelentős különbség van, nyomon követhető, hogy miként változott jó fél évszázad alatt a legismertebb dán zeneszerző zenei nyelve. Itt a nyolcadik szimfónia utolsó tételét idézem.

  













A Bécsi Filharmonikusokat a finn Sakari Oramo vezényli

Vágy, hogy indiánok lehessünk avagy Kafka utolsó szerelme Ennek a műnek színpadi változata a Müpában volt látható, Forgách András szövegével. Ott a zenekart, a színészeket látni lehetett, némi képek is voltak. Most ebben a filmben eltűntek a zenészek, el a színészek (noha jóval többen voltak, mint amott), s lett egy képsor - talán helyszínek, talán asszociációk? Szemző Tibor ebben a művében nemcsak zeneszerző, hanem író is. De  ne hagyjuk el Forgách András nevét, mert rajta sok múlott (a szövegek értéke például). És Szemző operatőri munkája! A számítógép világában bizony nagyon vigyázni kell, a képek könnyen giccsbe hajló, jelentés-szegény valamivé lehetnek. De akárhogyan is, ez a Szemző film megint nem film. Én úgy érzem, ártott a zenének, ártott a szövegnek a képsor, amit sokan dícsérnek. Nem! A Csoma film is ott volt igazán jó, ahol eredeti dolgokat (például buddhista szerzetes-táncot) láthattunk. Amikor Forgács Péter filmjeit kísérte Szemző önálló előadást is érdemlő, kitűnő zenéje, az találat volt. (V.ö. ITT ) Vagyis: jó zene, jó szöveg - és gyenge képsor. Kár. Mert aki a színpadi változatot nem látta, kimaradt a zene és szöveg zavartalan élvezetéből.