Mottó: „Én nem kísérletező szerző vagyok és nem a hangokkal kísérletezem"
(Petrovics)
ˇ
Könyvéről típusos magyar kritika jelent meg -zéta- tollából. Úgy megy, mintha jönne...
Petrovics Emil Kossuth-díjas zeneszerző mondta november 10-én, szombaton a Klubrádió Klubdélelőtt című műsorában:
ˇ
„Van az emberi szellemnek egy normális útja, amelyből devianciák teremtődnek, mert valakinek unalmas az, ami éppen normális, viszont az embernek általában a normális a jó, de a különbözés mániája és rögeszméje, az egy nagyon késői terméke az emberi kultúrának, tulajdonképpen talán a 19. században kezdődött igazán, hogy én másféleképpen írok, az én stílusom. Aki Haydn ismeretlen művét meg tudja Mozartétól különböztetni, vagy egy korai Beethoventől, annak a whisky-t azonnal kifizetem. Tehát nem arra törekedtek, hogy másként írjanak, hanem azt írják, ami bennük van, a nyelv pedig közös volt.
Ma olyan mértékben deviált a normálistól a művészet, keletkezett egy vákuum, s annak a helyébe beugrottak a tehetségtelenek, akik különböző elméletekkel bebizonyítják, hogy a szinusz tétel fontosabb, mint a hármashangzat, s ezzel a dolog eldőlt.
Számot vetettem azzal, hogy a hallgató és a zenekedvelő fontosabb számomra, mint én saját magam. Inkább én kapjak ütéseket, mint azok a hallgatók, akik bent ülnek, szerencsétlenkednek egy ilyen koncerten vagy színházi előadáson és hallgatnak, mert nem merik azt mondani, hogy ez nekik nem tetszik, mert akkor kikapnak…
Nekem mindig sikerem van, méghozzá nem kicsi, kínosan nagy sikereim szoktak lenni, olyan, hogy megismételnek tételt koncerten, zsúfolt házban… Természetesen a deviánsok azt mondják, hogy ez nem igazolás, olyanokat írok, amit már úgyis ismer a közönség – ez nem igaz: a közönséget vagy megfogja valami vagy nem fogja meg. Hogy aztán utólag az ember elgondolkozik, hogy mit is hallottam, az egy másik kérdés.
A neoabnormális zene se örömet, se gondolatokat nem ébreszt, se additív, se szellemi, se szívbéli – nagyon sajnálom…
Világosan betolakodott ez a szellemiség, emögött áll egy pénzarisztokrácia – idézőjelben, mert Magyarországon nincs arisztokrata a szó nemes értelmében –, a pénz ezek mögé ment és azt hiszik, hogy el lehet a hatodrangú avantgardot adni nyugaton. Nem lehet eladni…
Középkori, teljesen ismeretlen, nem létező dolgokat előszednek, s azt mint az avantgardhoz hozzákapcsolódó, megnemesítő… az az eufemizmus, hogy ez a mai avantgard olyan, mint a középkornak az a zenéje, amit nem is ismerünk. Eljutott körülbelül ideáig a zeneirodalom… "
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Szorosan ehhez a "jelenséghez" tartozik egy korábbi történés:
ˇ
"Kéthónapos halott!...
még tettetett könyének
Kisírt szeméből szeméből el se tűnt sava"
Shakespeare: Hamlet
ˇ
Peskó Zoltán 1992-ben előadást tartott Zürichben Ligeti György egyetlen operájáról (Le Grand Macabre), annak sorsáról, az operával kapcsolatos összefüggésekről, asszociációkról stb.
ˇ
Az Élet és Irodalom 2006. augusztus 18-án közölte az egykori előadás szövegét – vélem talán azért is, mert Ligeti György – két hónappal azelőtt (2006. június 12-én) - meghalt…
ˇ
Két héttel később Petrovics Emil reagált Peskó szövegére azzal, hogy sorjában kiírta Peskó összes utalását, majd a következő szövegdarabbal zárja :
„Ha fenti elemeket visszalapátoljuk a kukába, ráírhatjuk (à la Peskó) Le Grand Macabre, Ligeti György operája.”
ˇ
Emberek! Hol a határ? ~ Mélységesen szégyellem magam!...
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Hála Kurtág Györgynek... Az utóbbi idők legszebb szövegét írta meg, s ezt adta közre a HOLMI 2007. novemberi száma. Talán van remény...
Egy részlet:
ˇ
Kylwyria: így hívják az ő képzeletbeli országát, amelyet öt- és tizenhárom éves kora közt építget. Színes hegy- és vízrajzi térképeket rajzol (Miró-képeknek is elmennének), kitalálja és megírja a kylwyr nyelvtant, földrajzot, történelmet. Jogi és társadalmi berendezése mint egy naiv utópia.
Kylwyriára az Aventures és a Nouvelles Aventures (1962, illetve 1965) válaszol. Ez lesz majd második zenei alaptípusa: csupa humor, drámai fordulat, váratlan felvillanások és ugyanilyen váratlan megtorpanások, agresszió és szorongás. A három énekes egy nem létező nyelv (szuper-kylwyr?) fonetikai anyagából teremt nagyon is emberi kapcsolatokat. Amikor a két Aventures-t egyetlen operatervben akarta egyesíteni, Kyl-Wyria lett volna a címe. (Szerencsénkre ebből lett később a Grand Macabre.) Ez a hang azután a Requiem Dies Irae-jében a kétségbeeséstől a szorongásig, a tragikumtól a groteszkig Hieronymus Bosch és Hans Memling Utolsó ítélet-einek hőfokán bontja ki a sequentia képeit.
Szintén gyermek- vagy serdülőkorából hozott élménye egy novella, amelyet Krúdynak tulajdonít, s amely egy özvegyasszonyról szól, aki ódon órákkal telezsúfolt félhomályos lakásban él. Az órák rendetlenül, összevissza ütnek, de zengésükkel egyedülálló atmoszférát teremtenek.
1962-ben száz mechanikus metronómra írta a POÈME SYMPHONIQUE-ot. A bemutató botrányba fulladt, már a nagyromantikára utaló címnek és a metronómok gépies ütéseinek szembeállítása is polgárpukkasztó provokációnak hatott. A későbbi előadások a darab eszeveszett merészségén túl a költészetét is megmutatták: ahogyan a különböző sebességre állított és egyszerre elindított metronómok eleinte áthatolhatatlan szövedéket képeznek, majd ahogyan a leggyorsabbra állított és ezért a leghamarabb lejáró gépek elhallgatnak, s ezáltal egyre áttekinthetőbbé válik a struktúra; végül a két leglassabb, „szólista"-ként működő metronóm ütései: mint valami meghatott, lírai búcsú.
Az utolsó percek. Vera és Lukas ott vannak mellette. A lélegzete lassul - elakad - újraindul - még lassabb. Lukas: „mint a metronómdarab vége..." A lélegzet tovább lassul -megáll.
A gyászszertartás napján a délutáni koncerten a POÈME SYMPHONIQUE: döbbenetes, tragikus, becketti hatás...
(A metronóm-mű látható és hallgatható: ITT)
No comments:
Post a Comment