Laurie Anderson ~ Budapesten
Nota bene!
Értetlenséget érzek
Csákvári Géza (Népszabadság)
utalásában:
"Eljutottunk a paradoxonhoz, ami Laurie Anderson művészetét jellemzi. Az említett multimédiás előadásban felszólal a korszerű technológiák ellen, miközben előszeretettel használja azokat. Imádja a régi, klasszikus hangszereket, mégis enged egy-egy új, modern, elektronikus változat csábításának. "
Nem gondolom paradoxonnak. Inkább ambivalenciának... Valahányszor a számítógéppel dolgozom, pontosan ezt érzem. Nem vagyok dependens, de nehezen nélkülözném a "modern technológiákat"... A hagyományos eszközök birtoklása számomra teljes vagy legalábbis a teljes érzetét adja. A modern technológia viszont - nélkülözhetetlensége ellenére - maga a beláthatatlanság, a végtelenség...
Nem az a probléma, hogy mire használható, inkább hogy miként lehet együttélni a modern technológiák fölényével...
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Laurie Anderson
TÖRTÉNETEK AZ IDEGBIBLIÁBÓL
Részletek
A Bauhaus háza tájáról: Tánc az építészetről
Pár évvel ezelőtt a Guggenheim Múzeum Deborah McCall rendezésében eredeti Oskar Schlemmer-táncokat mutatott be.
Az emberek azt hiszik, hogy az úgynevezett „performance-művészetet" valamikor a nyolcvanas években találták fel, pedig valójában sokkal hosszabb ideje létezik, sőt már azelőtt is létezett, hogy ez az elnevezés megszületett volna, épp csak nincsenek olyan társulatok, amelyek, mint a balettet vagy az operát, ezt a fajta kifejezésmódot képviselnék, és ezért hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla.
A Schlemmer-táncok újszerűek voltak és gyönyörűek. A táncok mindegyike az építészetről szólt; három gömbölydedre formált robot (gúlának, gömbnek és kúpnak öltözve) úgy mozgott körbe-körbe a színpadon, ahogy egy építész kísérletezhet a tér alakításával. Schlemmer ábrázolásmódja sokban emlékeztet a gyerekek ábrázolásmódjára, olyan, mint a gyerekrajzok, ahol a ház és az ablakok normális méretűek, az ajtókilincs viszont óriási, mert a gyerekek jól tudják, hogy egy háznál az a legfontosabb, hogyan juthatunk be és hogyan juthatunk ki belőle.
Az előadást Andreas Weininger vezette be, aki annak idején a Bauhaus zenekarában trombitált. A körülbelül 95 éves Weininger azzal kezdte, hogy: „Jó estét kívánok! A tizenkilencedik századból érkeztem." Erre mindenki: „Óóóóóóóó!" Szombat este volt, és ő így folytatta: „Tudják, a tizenkilencedik században is voltak szombat esték, és hadd meséljem el Önöknek, mit csináltunk..." És elkezdte mesélni ezeket a különös történeteket a Bauhausról, és az egész olyan volt, mintha csak a múlt héten történt volna, s aztán megkezdődött az előadás, s az is olyan volt, mintha csak néhány nappal azelőtt koreografálták volna, és ez a New York-iakra (akik azt gondolják, hogy csak az lehet fontos, ami az elmúlt öt percben történt) valóságos revelációként hatott. Sokkoló volt számukra hirtelen megérezni a folytonosságot, belátni, hogy a művészeknek vannak gondolataik, amelyeket aztán más művészek is felhasználnak, és ez nem fejlődés, hanem az időben előre és hátra mutató hosszú-hosszú beszélgetés.
ˇ
Hát az tényleg nem sok
Kivonat egy Andy Warhollal és a könyvszerkesztő Craig Nelsonnal folytatott í984-es beszélgetésből
C. N.: Nem akkor volt ez, amikor az 1977-es Juke Box tizenkét darabján dolgoztál Holly Solomonnál?
L. A.: Á, igen! A Talking Book, de jó, hogy említed! Azt még 75-ben csináltam a ZBS Media támogatásával. A ZBS Media egy kísérleti zenei stúdió New York államban. Soha addig nem dolgoztam stúdióban, viszont szükségem lett volna a kontaktlencse alá kerülő homok hangjára, erre a csikorgásszerű zajra. Amikor besétáltam, Bob Bielecki éppen hat óriási mikrofont szegezett egy kontaktlencsének, s közben homokot szórt rá. Azt gondoltam magamban: „Ez az én emberem!". Életemben akkor használtam először fejhallgatót, amivel a legparányibb zajt is meghallhattuk, a másik minden lélegzetvételét, mintha egymáson belül beszélgettünk volna. Szóval sok mindent csináltunk együtt.
Bobot főleg a húrhangok érdekelték, de emellett más művészekkel együttműködve különféle pszicho-akusztikus programokban és kísérletekben is részt vett. Egyiküknek, R. I. P. Haymannek volt egy elmélete: ugyanúgy, ahogy REM-fázisú alvás idején szemgolyónk mozog, miközben álmodunk, lehetséges, hogy dobhártyánkon is hangrezgés keletkezik, amikor hangokról álmodunk. Bob tehát apró mikrofonokat helyezett el R. I. P. fülébe, és több napon át megfigyelés alatt tartotta alvás közben. Az eredmény, hogy úgy mondjam, nem volt egyértelmű. A szalagon mindenféle hangot hallottunk, egészen hangosakat is, aztán egyszer csak rájöttünk, hogy egy közelben hortyogó macskától származnak. Mindenesetre nem sok olyan hang akadt, melyet a dobhártya rezgésével magyarázhattunk volna.
C. N.: Talán nem a megfelelő emberrel kísérleteztetek; lehetséges, hogy csak vizuális álmai voltak. Veled kellett volna próbálkoznotok egy lemezfelvétel után, amikor tele van a fejed hangokkal, meg rémálmokkal.
L. A.: Ó, igen, hangok és rémálmok együtt! Nincs is annál rosszabb!
C. N.: Nahát, mi lehet rossz abban?
L. A.: Tegnap éjjel volt egy zavaros álmom, és az aztán tényleg szörnyű volt. Azt álmodtam, hogy az ünnepek alatt végig nagyon beteg vagyok, és tömöm magam antibiotikummal. Már teljesen kába voltam tőlük, és közben két huszonnégy barázdás rögzítővel kellett dolgoznom. Nem volt igazi rémálom, de valami hasonló. A gépek teljesen megbolondultak. Olyan érzés volt, mintha szellemi fogyatékos lennék. Képtelen voltam kontrollálni őket.
(Belép Andy Warhol.)
ˇ
Andy Warhol: Csak nem a szexuális életetekről beszélgettek?
L. A.: Nem, a kábítószeres élményeimről. Meg arról, hogyan faltam az antibiotikumot.
A. W: Szóval mind a ketten betegek vagytok?
C. N.: Nem igaz, én jól vagyok!
L. A.: Én meg karácsonykor voltam rosszul.
(Warhol aggodalmaskodó arccal figyeli a magnót.)
ˇ
C. N.: Be van kapcsolva.
A. W: Honnan tudod?
C. N.: Arról a kis villogó piros fényről.
A. W: Ó, igazán? Na és hogy vált be az új diétád?
C. N.: Kiválóan.
L. A.: Milyen új diéta?
C. N.: Az a lényege, hogy csak akkor eszel, amikor igazán éhes vagy.
A. W: És persze mindig az vagy, nem? Én inkább lennék anorexiás, bár egy határon túl elég ijesztő a dolog. Voltál már anorexiás?
L. A.: Egyszer.
A. W: Ugyanolyan, mint amikor az ivásnál átlépsz egy bizonyos ponton, és attól kezdve már nem tudsz úgy inni, hogy józan maradj. Attól kezdve már egyetlen pohártól is részeg leszel. Fogalmam sincs, miért, de az anorexia pontosan ugyanilyen, ott is átlépsz egy ponton, és aztán képtelen vagy többet enni.
L. A.: Egy darab kekszet sem.
A. W: Nagyon kemény ügy. Két évvel ezelőtt az orvosom azt mondta, hogy ha nem adatok be magamnak néhány injekciót vagy valami, tüdőgyulladás lesz a vége. 52 kiló voltam.
L. A.: Hát az tényleg nem sok.
A. W: Nem, de nekem nagyon tetszett, és szeretnék most is annyi lenni. Aztán később, amikor beugrottam hozzá, kivizsgált, megmérte a lázamat, megröntgenezett, és megállapította, hogy tüdőgyulladásom van.
C. N.: Nahát!
A. W: Azt mondta, ha nem megyek haza azonnal és nem fekszem rögtön ágyba, bevitet a kórházba.
L. A.: És bevitetett?
A. W: Nem. Megígértem, hogy mindent úgy teszek, ahogy mondja. Aztán két nap alatt elmúlt a tüdőgyulladás, komolyan mondom, két nap alatt.
C. N.: És infúzióval tápláltak?
A. W: Nem, csak tablettákat szedtem, és úgy tűnt, ez elég is. Amikor újra megröntgeneztek, már nyoma sem volt a gyulladásnak. Gondolom, még épp időben kezdtem a kúrát. Fényképeken sokkal anorexiásabbnak tűnsz, mint élőben.
L. A.: Legalábbis a fekete-fehér képeken.
A. W: Tulajdonképpen, nagyon is egészségesnek látszol.
C. N.: Még mindig úszol?
L. A.: Már nem.
C. N.: És mit csinálsz helyette, hogy formába hozd magad a turnéra?
L. A.: Hát, nemsokára el kéne kezdenem valamit.
A. W: Persze a koncertezés olyan kemény munka, hogy annál már nem is kell jobb sport.
L. A.: Azért mást is kell mellette csinálni, hogy végig bírjad a dolgot, és ne dőlj ki a színpadon.
C. N.: Laurie nemsokára egy harminc várost érintő észak-amerikai turnéra indul, aztán pedig Japánban és Európában fog koncertezni.
A. W: Ez az első nagy koncertkörutad?
L. A.: Ó, nem, már sokszor csináltam ilyesmit. A múlt nyári volt a legfárasztóbb.
C. N.: Fárasztóbb, mint amilyen a mostani lesz?
L. A.: Igen, az sokkal hosszabb volt.
C. N.: És ilyenkor mindent viszel magaddal?
L. A.: Hát, igen.
C. N.: Van itt valami, amit mindig is szerettem volna megkérdezni. Te a művészi elgondolásaidat az új technika segítségével fejezed ki, mégis úgy érzem, hogy sok munkád épp olyan személyiségről szól, aki harcban áll napjaink agresszív, ördögi, embertelen technikájával és tudományával. Valamiféle szeretetgyűlölet viszonyról lenne szó?
L. A.: Nos, mindig is ura akartam maradni a helyzetnek, azért használom a technikát, hogy aztán kritizáljam. Folyamatosan kontrollálom a technikához fűződő kapcsolatomat. Egyszer, amikor Zürichben koncerteztem, a technikusok teljesen elszúrták az egyik előadást. Svájci németül kellett beszélnem, és a közönség nem értette, mit mondok. A dalok közt újra és újra hátramentem és üvöltöztem velük, hogy „EZT JÓL ELSZÚRTÁTOK!". Aztán vissza megint a színpadra, ahol kifejezetten halkan kellett megszólalnom. „Nemrég...." Szörnyű volt. De hát borzasztóan zavar, amikor a dolgok nem úgy működnek, ahogy azt elképzeltem. Ugyanakkor szeretem is, mert abban a pillanatban muszáj valami megoldást találni.
C. N.: Első lemezed címe Big Science (Nagy tudomány) volt, és ez a kifejezés számomra egyáltalán nem hangzik kellemesen.
L. A.: Erre a lemezre mindig úgy gondoltam, mint egy negyvenes évekbeli filmre. Nyelvezete is inkább a negyvenes és nem a nyolcvanas éveket idézi, például az ilyenek, hogy „Hé, haver!", meg „Hé, cimbora!".
A. W: Filmre vagy videóra dolgozol?
L. A.: Szoktam készíteni videófelvételeket, az előadásaimon viszont csak filmet használok.
A. W: Az jó. A film a legjobb.
L. A.: A film csodálatos.
A. W: Szükséged lesz valakire, aki legépeli ezt a beszélgetést?
C. N.: Nem, én magam csinálom majd; 90-nel gépelek, úgyhogy nem jelent túl nagy gondot.
L. A.: 90-nel?
C. N.: Nem olyan nagy ügy; annyit kellett magnóról dolgoznom, hogy megszoktam, hogy az agyam csak a szalagra figyeljen, miközben az ujjaimmal verem a billentyűket, ahogy az emberek is többnyire a szájukkal beszélnek, és nem a fejükkel.
L. A.: Nagyon kevés embert ismerek, aki képes egyszerre beszélni és gondolkodni. Ami azt illeti, egy se jut eszembe. Talán azért nem, mert beszélek. Beszélgetés, levélírás: elveszett művészetek.
C. N.: Amikor a telefonálást túl drágának találják majd, az emberek vissza fognak térni a levélíráshoz.
L. A.: Addigra elfelejtik, hogyan kell levelet írni.
C. N.: A szerelmes leveleken majd újra megtanulják.
L. A.: Szerelmes leveleket talán még most is írnak.
C. N.: Legalábbis kis fecniket, amit aztán a párna alá rejtenek.
L. A.: „Hova tűntél?" Rossz a telefonom, és sok időbe telik megjavítani.
C. N.: Szoktál erről álmodni: telefon-halál? Most, hogy a könyvet újra átlapoztam, úgy látom, hogy a két legfontosabb dolog az „Egyesült Allamok-ban"-ban a telefon és a repülőgép.
L. A.: És a kutyák.
C. N.: Mert te szereted őket. Neked volt kutyád?
L. A.: Saját kutyám soha nem volt. Voltak viszont remeterákjaim. Nagyszerű háziállatok.
C. N.: Szeretik az embereket? Ragaszkodóak?
L. A.: Nem igazán. Akkor miért tartottam őket? Azért, mert innen nagyon messzire bukkantam rájuk. Sajnos szomorú végük lett; állandóan fáztak és éheztek. Próbáltam kis rákocskákat meg salátát adni nekik, de nem ették meg. Valahol a Csendes-óceán déli részén találtam rájuk, és a zsebemben csempésztem őket haza.
C. N.: És hol tartottad őket? Akváriumban? Vagy a fürdőkádban?
L. A.: Nem, hanem velük együtt hoztam egy halom homokot, ami tele volt kagylóval. Nagyon szépek voltak.
C. N.: És végül rájöttél, hogy mit esznek?
L. A.: Nem. Egyszerűen semmi nem kellett nekik. Aztán egy idő után mintha kezdtek volna pánikba esni.
C. N.: És miért nem szereted a repülőgépeket?
A. W: Te tényleg nem szereted a repülőgépeket? Én teljesen odáig vagyok értük.
L. A.: Komolyan?
A. W: Mindig azt várom, hogy majd lezuhannak. Nem viccelek. Már előre örülök neki. Valamikor rettegtem tőle, de aztán rájöttem, semmiség az egész.
L. A.: Ezt nem gondolod komolyan!
A. W: Pedig pontosan így gondolom. Most már olyan dolgoktól félek, mint a State Theater hosszú széksorai, ahonnan nem tudsz kijönni, ha középre szól a jegyed. De miután egypárszor megtapasztaltam, milyen érzés hajszál híján lekésni egy gépet, örülök, ha egyszer rajta ülök. Úgyis lesz majd neked is saját géped. Miért nem mész el egy séta-helikopterezésre? Nagyon szórakoztató, körülrepülheted a Szabadság-szobrot, átrepülhetsz a World Trade tornyai között, de ezzel a rengeteg turnéval már hozzá kellett szoknod a repüléshez. Te szervezed a koncertkörutakat?
L. A.: Nem, van valaki, aki intézi helyettem. A legjobb az egészben Olaszország, ahol a koncertek után mindig a fejükhöz kapnak: „Ó, a pénz! A pénzről elfelejtkeztünk! Majd utánad küldjük a következő városba, OK?"
C. N.: Azt is te mesélted, hogy a szervezők néha egyáltalán nem értenek a dolgukhoz. Azt mondják: „Laurie, fantasztikus vagy, telt házat csináltál, mind a 800 jegyet eladtuk!" Aztán kiderül, hogy tényleg telt ház van, de nem 800-an férnek be, hanem 1200-an.
A. W: Láttad már Roy Lichtenstein legújabb festményét? Szerintem gyönyörű.
L. A.: Nem nagyon járok már galériákba.
A. W: Hogyhogy? Ott laksz a közelben, és soha nem nézed meg a kiállításokat?
L. A.: Nem való az egy olyan remetének, mint amilyen én vagyok.
C. N.: El se hiszed, mennyire tele van munkával. Nem is értem, hogy vagy képes bármi újat csinálni, amikor ilyen nyomás nehezedik rád.
L. A.: Úgy, hogy éjszaka is dolgozom.
C. N.: Aztán hajnali négykor lefekszel, alszol másfél órát, és folytatod ott, ahol abbahagytad. Látom, mindketten nagyon szerettek nyaralni.
A. W: Ami engem illet, számomra minden nap olyan, mintha nyaralnék. Ha szereted, ha igazán szereted azt, amit csinálsz, akkor olyan, mintha mindig nyaralnál.
C. N.: Felfoghatatlan számomra, hogy bírjátok ilyen kevés alvással, és hogy tudtok egyszerre ennyiféle dolgot csinálni. Laurie, miközben a könyvét állította össze, felvette új albumának anyagát, együtt dolgozott Trisha Brownnal, hangszerelte a Set and Resetet, és mindezt egyszerre. Hihetetlen, hogy bírtad, egy nap nem aludhattál többet 45 percnél.
L. A.: Úgy éreztem magam, mint egy zombi.
C. N.: A könyv végül igencsak nehezen állt össze. Sok mindent újra kellett csinálni; alaposan át kellett gondolnunk, hogyan hangozhat egyik-másik rész idegen nyelven. A legjobb az volt, amikor egy 8 milliméteres film egy darabkáját szorongattad. „Ennek a negatívját fel fogjuk használni, teljes oldalra nyomtatjuk ki és fehér betűkkel írunk rá" - mondtad. Mire én: „Az jó lesz." De igazából egyikünknek sem volt pontos képe arról, hogy is fog majd kinézni. Mindketten dolgoztunk, mint az őrültek, de az egész dolog a levegőben lógott.
A. W: Elkezdtem olvasni a könyvet. Meglepődtem, hogy van története, hogy igazi cselekménye vari.
C. N.: Elképesztő munkatempódat ismerve, hadd kérdezzelek meg, Laurie: mikor mész nyaralni?
L. A.: Nem tudnék mit kezdeni magammal.
C. N.: Heveréssz a tengerparton.
L. A.: Azt nem szeretem.
C. N.: Akkor heveréssz a hegyekben.
L. A.: Rendben van.
ˇ
Az ellenség definiálása
ˇ
A jövőről gondolkodom, mert annyi minden történt az elmúlt év során, ami politikusabbá tette munkáimat, és ráébresztett az amerikai kultúra olyan jellegzetességeire, amelyek eddig rejtve maradtak előttem, és mert mindenki lázasan bűnbak után kutat. Azt hiszem, a közkeletű magyarázat a legegyszerűbb. Miután évtizedekig azt hallottuk, hogy
„JÖNNEK AZ OROSZOK! JÖNNEK AZ OROSZOK!",
szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy végül is egyetlen orosz sem bukkant fel, és már nem is fog felbukkanni.
Harminc éven át gyakorlatilag erre készültünk, nem említve a végnapokról szóló filmeket a silóból kiröppenő rakéták, a különleges menekülési útvonalak, a rádióaktív romok közt csapatostul kóborló kábult amerikaiak képeivel. Aztán egyik napról a másikra arról értesülünk, hogy az oroszok is emberek, „helló, oroszok!", akik kólát isznak, nézik a videót és a Gapnél vásárolnak. És hirtelen elkezdünk nagyon hasonlítani egymásra.
Olyan ez, mint amikor az amerikai függetlenségi háború idején Paul Revere keresztüllovagolt a kolóniákon azt kiáltozva, hogy
„JÖNNEK A BRITEK! JÖNNEK A BRITEK!”
Mi meg ott gubbasztunk a gyarmati kor füstös kis házaiban, hallgatjuk az úton kiáltozó embert, és azt gondoljuk magunkban: várjunk csak egy percet. Én is az vagyok. A többiek is azok. Mindannyian britek vagyunk! Szóval tulajdonképpen kik jönnek?
Kétszáz év múltán még mindig ellenségre van szükségünk ahhoz, hogy a nemzeti szolidaritás érzése felébredjen bennünk. Ez nagyszerűen működött az Öböl-háború alatt, most azonban, hogy kezdünk kijózanodni, azt mondom, szörnyű lett volna a háború elvesztése, de a győzelem éppoly veszedelmesnek tűnik.
A háború egyik legfontosabb folyománya nemzeti büszkeségünk állítólagos újjáéledése volt, feledtetve a Vietnam okozta görcsöket. Ez járt a fejemben, miközben néztem a háborút lezáró New York-i győzelmi felvonulást. Hirtelen tankok tűntek fel az utcákon, az emberek pedig, akik úgy néztek ki, mintha szurkolók lennének valami sportmérkőzésen, hisztérikusan szaladgáltak, és azt kiabálták, hogy mi vagyunk a legjobbak.
De a legkísértetiesebb látványt az ünnepi menetet záró csoport nyújtotta: az örökké fáradt vietnámi veteránok, ahogy időről időre a rég elfeledett Huey Newton-féle tisztelgésre emelték öklüket.
Néhány nappal ezelőtt hátborzongató statisztikai adatot olvastam. Eszerint, a háború óta kétszer annyi vietnámi veterán követett el öngyilkosságot, mint ahányan a háború során haltak meg.
De már csak a győzelmi felvonulás után kaptam észbe, hogy mi is ez az egész. Hogy lehetséges az, hogy csupán egyetlen tv-csatorna tudósítói adtak hírt a háborúról? Ez a csatorna viszont fantasztikus ábrákkal és fennkölt hazafias kommentárokkal kísérte a közvetítést. Hová tűnt az összes többi riporter ?
Aztán eszembe jutott pár dolog, amit a Pentagon emberei mondtak Vietnam után: hogy soha többé nem viselnek úgy háborút, hogy ne biztosítanák előre a sajtó támogatását, hogy a háborút a sajtó állandó okvetetlenkedése és a tömegtüntetések miatt vesztették el (természetesen nem a rossz katonai stratégia következtében). Megesküdtek, hogy ilyen többé nem fog előfordulni.
Az Öböl-háború átütő sikernek bizonyult, mivel senkinek sem engedték meg, hogy komolyan megkérdőjelezze sikerességét. Úgy tálalták, mint valami show-t, reklámot vagy tv-játékot. S ahogy a moziban sem ugrálunk fel vetítés alatt, ha elégedetlenek vagyunk a cselekménnyel, a háború alatt sem panaszkodott senki hangosan. Ha mégis, úgy tett, mintha csak szórakoztatni akarna bennünket, mint azok a zenészek, akik elénekelték a Give Peace a Chance című dalt, majd elmagyarázták a közönségnek, hogy nem azért énekeltek, mert a háború mellett vagy ellen vannak, hanem mert valahogy pont ehhez éreztek kedvet.
A háború alatt többnyire oda-vissza repültem Európába. Ideális időszak volt a repülésre, a légitársaságok nagy része ugyanis kénytelen volt csökkenteni személyzetét, mivel a repülőgépek szinte teljesen üresek voltak. Az egyik spanyol repülőtéren kezembe nyomtak egy érdekes brosúrát, amelyet az amerikai nagykövetség állított össze olyan amerikaiak számára, akik a háború ideje alatt utazgattak. A brosúra ahhoz kívánt segítséget nyújtani, hogyan kerüljük el a repülőtereken hemzsegő és feltehetően lecsapni kész terroristák figyelmét. Vagyis felsorolták, hogy mit ne tegyünk. Például:
NE VISELJ BASEBALL SAPKÁT.
NE VISELJ OLYAN PÓLÓT, AMELYEN EGY AMERIKAI EGYETEM NEVE SZEREPEL.
NE VISELJ EDZŐCIPŐT ZOKNI NÉLKÜL.
NE RÁGJ RÁGÓGUMIT.
NE KIABÁLJ (ETHYL!!! INDUL A GÉPÜNK!!!!).
És így tovább. Azt akarom ezzel mondani, hogy furcsa érzés, amikor egy egész kultúrát nyolc kidobásra ítélt jellemvonással írnak le.
~
Kevesek esztétikája
A művészeti iskola befejezése után különféle munkákból tartottam el magamat. Többek között művészettörténetet tanítottam néhány New York-i főiskolán, főleg esti hallgatóknak. Az asszírok szobrászművészetéről és az egyiptomi építészetről beszéltem, mivel azonban nem voltam profi művészettörténész és nem kísértem figyelemmel az egyiptológiai szakfolyóiratokat, lassacskán elfelejtettem a tényeket. Ha egy zikkurát vagy piramis diája került elém, csak bámultam, és semmi nem jutott eszembe. Egyetlen adatra sem voltam képes visszaemlékezni. Elkezdtem hát mindenféléket kitalálni, történeteket különböző fáraókról. A diákok ezeket szorgosan lejegyezték, én meg levizsgáztattam őket belőlük.
Így ment ez egy darabig, de aztán bűntudatom támadt, és kiléptem. (Még nem akartak kirúgni, de már nagyon közel jártak hozzá.) Mindenesetre ez az oka annak, hogy elkezdtem performance-okat csinálni. Felfedeztem, hogy szeretek ott állni a sötétben, képeket mutogatni és beszélni.
Egy másik órám, mely A művészet alapjai címet viselte, bevezető kurzus volt. A címet ki nem állhattam, úgyhogy átkereszteltem Skrooplesra (ez úgy hangzott, mint valami zabpehely neve, mintha skrupulusokkal tömnénk a fejünket), és inkább az erkölcsi kérdésekre koncentráltam az esztétikaiak helyett. Vagyis arra, hogy az emberek miért hoznak egyáltalán létre művészi alkotásokat, s hogy ezek a műalkotások mire valók.
Leninnek volt egy tétele, amely abban az időben különösképpen izgatott:
„Az etika a jövő esztétikája".
Úgy gondoltam, ezt legalább kétféle módon lehet értelmezni.
Érthetem úgy, hogy a jövőben mindannyian kedvesek leszünk egymáshoz, és be is érjük ennyivel. Nem szükséges megalkotnunk azt a sok szép dolgot. A másik értelmezés szerint a művészet egyik legfontosabb feladata a történelem folyamán az volt, hogy megjelenítsen és megvilágítson bizonyos vallásos és politikai eszméket, hitvallásokat, s ezáltal felfoghatóvá és vonzóvá tegye őket. A művészet mint a propaganda eszköze. Eszerint tehát Lenin azt mondja, hogy amikor elveszítjük eszméinket és hitünket, illetve már nem vagyunk képesek másokat meggyőzni általuk, nem marad más számunkra, mint a tiszta esztétika. Művészi módon megformált tárgyak. Egy formalista esztétika, mint a 60-as évek minimalizmusa vagy az ebből elágazó stílusirányzatok jó része.
ˇ
Mint madár az ornitológiára
ˇ
Valaha azt képzeltem, hogy a jövő a művészeté lesz, mivel az avantgárd állítólag a jövő művészete, s eljátszottam a gondolattal, hogy olyan helyen élek, ahol a dolgok még nem történtek meg. Most azonban sehol sem találom az avantgárdot. Lehet, hogy valahol létezik, csak rossz helyen keresem, de nem nagyon hiszem. Szerintem az avantgárd eltűnése a sebességgel áll összefüggésben. Úgy értem, manapság az időeltolódás New York uptownja és downtownja közt egy-két nap. Vegyünk például egy fiatal művészt, legyen mondjuk hímnemű, és mondjuk ennek a fiatal hímnemű művésznek legyen néhány elgondolása arról, milyen egy művész élete: hatalmas műteremlakás tele zöld növénnyel, partik, egy kis munka, kis szenvedés, amit előbb-utóbb egy Gap-reklámfotó, majd nemsokára országos hírnév követ. Aztán egyszer csak rádöbben, a lakást pillanatnyilag nem engedheti meg magának, és egy kicsit nehéz idők járnak éppen, úgyhogy munkát vállal egy reklámügynökségnél, de azért minden szombaton elmegy megnézni, mi újság a galériákban, s a down-towni élmények hétfő reggelre már be is épülnek egy autó-, cipő- vagy cigarettareklámba. Szóval ennyi az időeltolódás. Az avantgárd léte azon múlik, mennyire képes elrejtőzni, és New Yorkban már nincs hova elrejtőzni.
De kanyarodjunk vissza ahhoz a kérdéshez, kihez szól a művészet? Minden alkalommal, amikor ezen gondolkodom, szinte hallani vélem Walter Annenberg sípoló hangját: „Elegem van azokból, akik művészi elgondolásaikat úgy fejezik ki, hogy elmegy tőle az étvágyam". Mindenki tudja, hogy a művészet ízlés kérdése, de az ő megfogalmazásában valami vagy valaki mindenképpen eszik, és valamit vagy valakit mindenképpen megesznek. Az ízlés egyenértékű lesz a fogyasztással.
OK, akkor elmondom, szerintem mi a szavak helye a mai művészetben. Az ötvenes évek absztrakt expresszionista festői például, bár minden éjjel ott ittak és beszélgettek a Cedar bárban, nem tudták jól kifejezni magukat. Pontosabban, a festészet valami macho dolgot jelentett számukra: a festék... a NAGY GESZTUS, fesztészet a festékről, csorgatás, hogyan hasonlíthat a festmény... szóval, hogy hasonlíthat a festmény a FESTÉSRE.
Ez persze tág teret hagyott a költőknek. De emlékezzünk csak vissza, milyen gyanakvás övezte az ötvenes évek költészetét, mintha az értelmiség tolvajnyelve lenne, amit csak azért találtak ki, hogy a többiek ne értsék, miről folyik a beszélgetés, márpedig az ötvenes években a művészeti kritikákat is költők írták. A kritikák valójában költemények voltak, amelyek csak nagyon közvetett módon kapcsolódtak a festményekhez, a költők viszont ihletet meríthettek belőlük megírandó verseikhez.
Aztán elérkezett egy nagyon jó kifejezőkészséggel megáldott művészgeneráció olyan személyiségekkel mint Barnett Newman, aki ugyan kijelentette, hogy
„FÜTYÜLÖK AZ ESZTÉTIKÁRA, MINT MADÁR AZ ORNITOLÓGIÁRA",
e mondat komolyságát azonban ő maga kérdőjelezte meg azzal, hogy nagyon hosszú és nagyon szép esszéket írt a saját munkáiról. De miért is várt volna a kritikusokra, ha egyszer ő is tudott írni?
Tehát egyre vastagabb, szebb és bőbeszédűbb katalógusokat adtak ki, amelyeket öröm volt kézbe venni. Néha jó állni egy tiszta kék felület előtt, amit egy barna csík keretez és kitalálni róla mindenfélét, máskor viszont izgalmasabb az, ha a festő mondja el nekünk, mit miért festett. Mintha odaállna képe elé és csak beszélne, beszélne és beszélne.
A saját munkáimról mindig azt gondoltam, hogy része ennek a folyamatnak; végül a műalkotás vagy eltűnik, vagy átalakul valami teljesen hétköznapi dologgá, s ami megmarad, az a szavak vég nélküli áramlása.
ˇ
Vad fehér lovak
ˇ
A világ tibeti térképén a világ kör alakú és a közepén egy óriási, négy kapuval védett hegy magasodik. A tibetiek a világ térképét homokba rajzolják, és hónapokba telik, mire elkészülnek vele. Amikor elkészültek, a homokot összegyűjtik, és a legközelebbi folyóba szórják.
A Dalai Láma a múlt év őszén New Yorkba érkezett, hogy részt vegyen a Kalachakra nevű szertartáson, amely egy két héten át tartó könyörgés a világ gyógyulásáért. Kérésére meg-megszakítottuk az ima folyamát és különféle fogadalmakat tettünk. Mire észbe kaphattam volna, már megfogadtam, hogy kedves leszek egész hátralévő életemben. Hazafelé menet így tépelődtem: „Egész hátralévő életemben??! Hogy tehettem ilyet?! Ez rettenetes!"
Igazán meg voltam rémülve. Nem ígértem túl sokat? Vagy épp ellenkezőleg, túl keveset? Elfogott a pánik. Akkoriban rengeteg buddhista szerzetes fordult meg New Yorkban. Egyenesen Tibetből érkeztek a szertartásra, és gyakran lehetett őket látni, amint frissen vásárolt barna cipőikben felvonultak a belvárosban. Egyszer odaléptem egyikükhöz és megkérdeztem: „Meginna velem egy cappucinót? Szeretnék beszélgetni önnel." Beültünk egy kis olasz kávézóba. Még soha nem ivott kávét, s egyre sebesebben beszélt tőle, én meg folyton közbevágtam: „Nézze, nem bírom eldönteni, vajon túl sokat vagy túl keveset ígértem? Tudna nekem segíteni?"
A végén nagyon gyakorlatiasan válaszolt: „Nem szabad annyira visszafognia magát. Ne legyen olyan szigorú! Legyen sokkal nyitottabb!" Aztán így folytatta: „Gondolataink vad fehér lovak, ha karámba akarod zárni őket, először gondoskodj róla, hogy a karám elég nagy legyen. Még valami: ha a házad lángokban áll, menj el mellette. És még valami: tartsd nyitva a szemed.
És még valami: menj tovább és ne állj meg. Hosszú még az út hazáig."
ˇ
Fehér alapon fehér
ˇ
William Faulkner esténként háza elülső tornácán üldögélt, az emberek pedig eljöttek a városból, hogy láthassák. Legtöbbjük tudatában volt annak, hogy ők jelentik Faulkner számára az írói nyersanyagot, s hogy előbb-utóbb magukra ismernek majd valamelyik könyv valamelyik szereplőjében. Álldogáltak, beszélgettek, és nagyon vigyáztak rá, hogy csakis a legjobb oldalukat mutassák.
Faulkner néha megszólalt. Valahányszor úgy érezte, hogy valaki olyasmit mond, ami „nem illik a karakteréhez", hunyorogva kihajolt a sötétbe, és így szólt:
„Megkérhetném, hogy egy kicsit menjen arrébb? Elállja a fényt."
ˇ
Erdélyi Annamária fordítása
Laurie Anderson itt közölt írásai a Stories from the Nerve Bible. A Retrospective 1972-1992 (New York, HarperCollins, 1994) című könyvben jelentek meg.
(A fordítás a Nappali Ház 1995/3. számában jelent meg)
(Erdős Gábor) magabiztosságon kívül más erénnyel nem rendelkezik. Ugyanis unalmas, kellemetlen hangja van, ha nem lenne olyan idegesítő, ajánlanám, hogy felvegyük és esténként alvászavaraink leküzdésére nézegessük. Sajnos azonban bosszantó, nehéz kiheverni...
egy személyben a teljes mindentudás egyeteme. Nincs olyan téma, amelyben parányi bizonytalankodást árulna el. Az összes riportalanynál mindig mindent jobban tud... Nem értem, miért nem mindent ő csinál: ő kérdez, ő válaszol, ő fényképez, ő vág, ő asszisztál stb. mindent...mindent... Istenem: ha egyszer, egy pillanatra csak, elbizonytalanodna... Lehet, hogy soha többé nem tudná csinálni?
Nézetem szerint jó riporter az, aki jól felkészül (nem mindent tudó! - lásd fentebb!), s ennek birtokában kérdez. Jó lehet az is, aki ugyan nem annyira felkészült, de elevenen tartja kivácsiságunkat és nem nyugszik, amíg ki nem elégülünk. Nos, a mi Nóránk érezhetően alig-alig tud arról valamit, amit beszél, de olyan magabiztosan hitegeti velünk, hogy ő aztán tudja ám a "tutit", hogy már-már zavarbaejtő lenne, ha nem idegesítene olyan rémesen ez az örökös "keep smiling" lihegés...
Miért nem nézik? Naponta van a CNN-ben!
