"Kultúrnárcizmus"

Maradok elébb az eredeti, Freud által megfogalmazott szövegnél: A nárcizmus a nárcisztikus személyiség által mutatott tulajdonságok és viselkedés absztrakciójának a neve. A nárcizmus beképzeltség, hiúság, önhittség vagy egyszerűen az önzés személyiségvonása. 

Mármost itt a Facebook...

Nagyszerű eszköz. Főként arra, hogy megtudjuk: ki milyen.

A "kultúrnárcizmus" - hitem szerint - magam alkotta kifejezés. Mástól eddig nem hallottam (s így akár magamra is alkalmazhatóvá kényszerítem). Valami olyasféle, hogy például valaki lehetőleg hosszú és "akkurát" szöveget nyom. Ez még nem lenne baj. De egyszercsak meglep a fölfedezés: itt a szöveg megteremtőjének fontosabb az ÉNje, mint az, amit olvastatni szándékol. Így aztán olykor a zavarosságig telemtömködött (ám - úgyszintén olykor - akár kétségkívül szép háttértartalmat sejtető) szöveg születik, amiből mindenestre gyanítható, hogy írója nagytudású ember (is lehet). Ám azt a mégiscsak vélt célt, hogy a szöveg hatással legyen rám, nem képes elérni.

Csak úgy mondom...  Akinek nem inge, ne vegye magára. Máris hosszúra - mi több talán éppen "kultúrnárcisztikussá" - sikerült ez a nyihhanás. 

Ingmar Bergman

Laterna magica

[Európa Könyvkiadó, Budapest, 1988. 253. oldal]

Néhány szó...

Azt hiszem, engem más hajtóerő mozgat. A kudarcnak friss és fa­nyar íze is lehet, a sikertelenség felébresztheti az emberben az ag­ressziót, és felrázhatja a zsibbadt kreativitást... Mielőtt elné­mulok, biológiailag, szeretném, ha kérdőre vonnának és ellentmon­danának nekem. És nemcsak önmagammal akarok vitatkozni, az úgyis mindennap megtörténik. Kellemetlen akarok lenni, bosszantó és beskatulyázhatatlan. 

A lehetetlen rendkívül csábító, és hát nincs vesztenivalóm. Igaz, nyerni sem nyerhetek többet egy jóindulatú tetszésnyilvánításnál va­lamelyik újságban. Amit az olvasók tíz perc múlva elfelejtenek, tíz nappal később pedig én magam is.

1944. október 15.

No comment!

Samuel Beckett: A játszma vége

[Négy részlet]

A zene ~ Morton Feldman: For Samuel Beckett

Blöff...
vagy inkább: baki! 

Szerb Antal A világirodalom története című nagyívű munkájában olvashatni:

Angliában nem alakultak ki izmusok.  De James Joyce 

(1882-1941) egymagában felér a dadaizmussal és a szürrealiz­mussal és hatása egy időben 

igen jelentékenyvolt.  Legter­mékenyebb   kísérlete  az  ún.  monologue  intérieur:  roppant

terjedelmű regénye,  Ulysses (1922) egy nap története belső monológokban

előadva. A belső monológ technikája az, hogy az író minden válogatás nélkül

lejegyez mindent, ami alak­jának tudatában megfordul, mégpedig úgy, hogy abban a

sor­rendben, abban a laza, logikátlan megfogalmazásban, amint a tudatban

felmerül: a „tudatfolyam" regénye.

Másik kísérlete hasonlít a német expresszionisták és francia szürrealisták egyik

törekvéséhez. Önállósítja a sza­vakat. Nem mondatokat ír, hanem szavakat,

„összefüggés­telen szavakat" a szó szoros értelmében. A szavak önmagukért

beszélnek, sokszor nem is fogalmi tartalmuk, hanem csak hangalakjuk a fontos,

azok az eszmetársítások, amelyeket a szó hangzása kivált. Ez az irányzat

második nagy művében, a közvetlenül halála előtt megjelent Finnegan's

Wake-ben még erősebb. Ez a könyv már jóformán csak összefüggéstelen, sőt

értelmetlen szavakból áll.

Joyce-nak az egész világon igen nagy tekintélye volt, mint sok mindenkinek, akit

senki sem ért meg, de senki sem meri bevallani. Ha valaki intellektuális

körökben megkoc­káztatta kifogásait, lenéző mosolyok fogadták. Most már

meghalt; halottakról vagy jót, vagy semmit. Most már talán sohasem szabad

bevallani, hogy blöff volt az egész.

És aztán meg:

    

     A joyce-i monologue intérieurt nagyon sok író átvette...

Quandoque bonus dormitat Homerus - idézte ilyenkor 

Horatius Ars poetica-ját egykori tanárom.


Mit lehet mondani? Szerb Antal nem értette: mit akart 

voltaképpen Joyce. De ő bevallotta...

John Cage rádiójátékot 


készített a Finneganből.

Amikor Klaus Schöning 

1979-ben   egy  interjú 

során Cage-et   Joyce-ról kérdezte, azt tudniillik, hogy kit 

tart a legtöbbre az irodalomban, így válaszolt:  Azt hiszem 

Joyce  az…Mindmáig lenyűgöz Pound, Stein és Joyce. De 

azért leginkább Joyce érdekel… az a világ, amelybe Joyce-

szal beléphetünk, alig ismert a számunkra…Nem 

juthatunk a végére, nem tudjuk megérteni, nem tudjuk 

megoldani, nem érezhetjük, hogy befejeztük…szükségünk 

van egy nyelvre, amelyet nem kellene lefordítani.

Mármost mit kezdjünk Ezra Pound, Gertrude Stein 

szövegeinek olvasási módjával? Vagy mondjuk Beckett 

verseivel, szövegeivel?

Amikor Cage rádiójátékot 

(Roaratorio) készített  

Joyce szövegei alapján, a 

rádiós szerkesztő ezzel 

adta vissza: hosszú és 

unalmas. Cage így 

válaszolt: Igen. És mi a 

probléma? -   Később a 

rádiójáték elnyerte a 

legrangosabb rádiós díjat.

A Roaratorio - magyarul Ordítóriumnak mondanám - 

James Joyce nevére készült, Cage Joyce szavaival írt 

szövege mesostichon, végig benne van Joyce neve.

A befejező néhány szó:

A hangjátékban: