El Kazovszkij

… én teljesen elfogadom a patetikust, persze csak a negatívon belül. A sötét patetikust vagy a patetikus tragikust vagy a tragikus patetikust. Nincs is talán más lehetőségem. Mert akkor már nem lehet cinikus az em­ber, ha van istene, van életcélja. De számomra a lét véletlenszerű, teljesen magába zárt, és tulajdonképpen nincs is a végtelenhez képest. Én sem va­gyok, emberiség sincs, semmi sincs. Nem mint illuzórikus nincs, hanem mint a végtelenben levő szakasz. Ismerek embereket, akik ugyanezt a vi­lágban való létezést látják, csak egészen fordítva érzékelik, vagyis ugyan­ezt óriási könnyebbségnek érzik. Ezt a pillanatnyi létet, ami sehova nem vezet, és ugyan valamiből van, de nem épül be semmibe, mint felszaba­dító könnyebbséget élik meg, úgy, hogy akármi történhet ebben az apró, éppen adandó életben.

 [Látáscsapda ~ Beszélgetések El Kazovszkijjal; Magvető, 2012]

  

  Élet csak az, mi látható? Csak egy 

  kérdés latolható, És nincs értelme 

  semminek? Még hogy nincs!, 

  csattantok föl jog Nincs? Hát a 

  krónikás, a közvetítő?

  Na és az életmentő? Na és maga az 

Üdvözítő? Vagy valamiféle Teremtő, 

Aki szemmel tart valahonnét? Nincs 

más, mint a tapasztalat? Hiába volt a 

tegnap?

  De rosszabb A reménytelen sötét 

mai nap, És még szánalmasabb a 

holnap. Fürkészem gyermekkorom 

óta, Ül-e e ott fönt ama Mindenható, 

Vagy él-e köztünk egy Jelenvaló?