Mieczysław Weinberg

két operája

Weinberg nem először szerepel ebben a blogban. Ami az életét, sorsát, egyes műveit illeti lásd: ITT és ITT

A félkegyelmű című operáját Dosztojevszkij műve nyomán

komponálta.

Az utazó - pontosabban az utazó nő - témája a holokauszt. Egy luxushajón utazó nő lágerélményei jelennek meg hatalmas erővel. A zene megrendítően váltogatja a hangokat aszerint, hogy a békés hajón vagyunk, vagy a lágerben. A két "helyszín" máskor keveredik, mutatva, hogy a leginkább megnyugtató körülmények között sem lehet a borzalmak nyomait feledni.

Itt a két opera részleteit állítottam össze, ami persze csak halvány benyomás szerzésére elég, a második opera több mint öt órás.

Ezt az operát nem engedték bemutatni, noha Sosztakovics nagyra becsülte, s egy rövid esszét is írt róla, ami a DVD kiadást kíséri. A 2006-os ősbemutató koncert előadás volt. Operaszínpadon a Bregenzi Fesztiválon mutatták be 2010-ben. A szerző egyik alkalmat sem érte meg.

Pierre Boulez meghalt

2015. március 25-i bejegyzésemmel emlékeztetek rá...

A Gramophone-ban emlékeznek rá... ~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~ 

Pierre Boulez 90 éves

Régi videófelvételeim között találtam egy Boulez programra. 2000. március 16-án – Boulez 75. születésnapján  - adta le a német 3sat televízió.

Az interjúból egy kis részletet idézek (mindmáig aktuális!), már csak azért is, mert régi fixa ideámmal esik egybe: a zenét sokszor kell hallgatni. Annak idején a rádióban még azt is megkockáztattam, hogy nem sokat, hanem sokszor. Amikor Boulezt megkérdezték, hogy miként van az, hogy a régi zenétől kezdve a nagy klasszikusokig mindent vezényelt, egyszer a bayreuth-i Wagner ciklust is ő vezényelte, miközben az egyik „legmeredekebb” kortárs zeneszerző. Boulez válasza valahogy ez volt: nagyon szeretek múzeumokban lenni, de lakni nem szeretnék bennük.

Itt egy részlet hallgatható a német nyelvű interjúból, majd az ünnepi koncerten játszott Répons-ból. Ennek a műnek érdekes az előadása. A zenekar középen helyezkedik el, a közönség előtt, a szólisták pedig a terem sarkaiban. A mű így valósággal interaktív színpadi performansszá alakul.

Samuel Beckett

...és újra meg megint...
  
Azt persze nehéz elmondani, hogy miről is szól ez a könyv. Beckettről persze. Beckett szavaival és Beckett szavai nyomán. Számomra mindenesetre azt mutatta meg, hogy Beckett "életei" az írásai voltak. Az írások minden sora Beckettről szól, anélkül azonban, hogy eszünkbe jutna az író élete.

Nathalie Léger munkája azért izgalmas, mert az is megtudja Beckett lényegét, aki eddig nem is gondolt rá.

A könyv hatvan oldalnál alig több. Képek nincsenek benne, de rengeteg "látnivalóról" szó kerül.

Néhány idézet:

 Samuel Beckett nem fogad látogatókat a házában, amit az öt­venes években építtetett Ussyban, a Marne lankáin. Ha valaki egy kicsit erősködne, bizonyára megnyílna előtte a kapu, de semmit se látna, és azt a három dolgot bizonyosan nem, ami számít: az üres­séget, a félhomályt és a fejet, a tenyerébe temetett fejet (létezik-e olyan levéltáros, akit egy Beckett-ház élére neveznének ki, aki képes lenne azt a házat úgy rekonstruálni, hogy érzékelhetővé váljék a ko­ponya, ama fekete doboz, és az a kitartó makacsság, amivel a Cap au pire megírására összpontosít?).

A francia nyelv válaszútján, a szép nevű utak találkozásánál -Molien, Avernes, Beauval, Jaignes és Tancrou - Sámuel Beckett fel­skiccel egy csupasz tömböt, és a szimmetriára ügyet se vetve, mint­egy véletlenül belerajzol egy ajtót és ablakot. Háza az Ile-de-France egyik legszebb vidékén olyan, mint egy rideg kocka, ami érthetetlen azok számára, akik a kényelmet a finom árnyalatokhoz és berendezéshez társítják; ez a ház egy unalmas tömb „szürke falakkal, mint amilyen a tulajdonosa" - mondta Beckett. Amint lehet, ide mene­kül, ide száguld a deux chevaux-ján. ír, kertészkedik, sétál, csak úgy van, nem csinál semmit, nem beszél. Azt reméli, hogy majd ott él, és nézi, ahogy kinő a fű a kövek között.

Hogy a tolakodóktól védje a magányát, és talán azért is, hogy kipihenje az írást, kőfalat emel a ház köré, egy magas és ijesztő falat, ami teljesen eltakarja a kilátást a marne-i lankákra: „Még mindig az irodalmi tétlenség tart a hatalmában. A legcsekélyebb vágyam sincs, hogy tollat ragadjak, jobb szeretek habarcsot készíteni és kifeszíteni a drótkerítést. Csak tartson még ez a szellemi állapot!" Bezárkózik az ussyi házba. Leoparditól a Végtelent olvassa: „Sempre caro mi fu quest'ermo colle.../ Mindig szerettem ezt a puszta dombot / s ezt a vad sövényt, mely a szemet úgy / elrekeszti a messzi horizonttól, / de, míg itt ülök és szemlélődöm, ott túl / mérhetetlen térség, em­berfölötti / csönd és oly mély, olyan mély nyugalom / nyílik agyam elé, hogy a szívem / szinte megborzong." Elvágja magát a tájtól, le­zárja a látóhatárt, kitörli az ég egy darabját. Csöndet akar, falat, így belül a tekintet vakká lesz, hogy jobban lásson. Eckhart mestert ol­vas: „Ott az vagyok, ami voltam, s nem ott apadok és gyarapodom, mert mozdulatlan ok vagyok, mozgatója mindeneknek." Beckett így fogalmaz: „Magányosan a sár-odúmban / Visszahúzódva a sár-odúmba." Vagy 1957. november 22-én, egy pénteken, miközben A megnevezhetetlen fordításán dolgozik, Mary Hutchinsonnak ezt írja: „Kint az esőben a parasztok betakarítják a maradék cukorré­pát, idebenn ócska kis katasztrófától reszket egy idióta." Ussyból válaszol 1984-ben a Times íróknak küldött újévi körkérdésére: „Resolutions: zero. Hopes: zero."

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~ 

A Jerry Bauer készítette fényképről így ír Nathalie Léger:

  Ahogy a fotográfusok mondják, a fotózás­nál, ahogy a halálban is, egyetlen hely és pillanat létezik. Akkor és ott. Bauer éppen ott fényképezi le, a sarokban, felülről. Azt rögzíti, ami egy irányba tart: a lábak tengelye, a karok, a kínos figyelemmel begombolt ing gallérjának a szélei, a pulóver V kivágása, a cigaret­tát tartó kezek, ahogy a függőlegesen tartott cigaretta a ráfonódó mutató- és középső ujj között ég, ezek a vezető vonalak szerve­zik a képet. A fotográfus tudja, hogy az alacsony szög, a sovány test, ami mintha belemenne a játékba, a mégis óvatos és vissza­húzódó, fürkésző arc, a megvilágítás hiánya, ezek teszik lehetővé, hogy a művek csendes szelleme megmutatkozzék a fotón. Itt nem az Irodalmat, nem a dicsőséges írót jeleníti meg a fotográfus, ha­nem a gyengeség és az írás erejének egyik lehetséges bemutatását választja: alacsonyan, a sarokba szorítva ül, visszahúzódó, mégis aktív és „csak arra jó". Csak arra, hogy írjon.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~ 

És egy nagyon jellemző pillanat:

A The Times 1984. február 25-i száma arról tudósít, hogy egy lelkes olvasó bemutatkozott a szerzőnek és kijelentette: "Bocsásson meg Beckett úr, egész életemben a csodálója voltam, negyven év óta mindent elolvasok öntől". Mire a szerző így válaszolt: "Akkor maga nagyon fáradt lehet".

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~ 

És még három kép a rengetegből: